Blúzerek

Egy herfli rúzsfolttal. Ez a borító. Hátul meg a banda, Steven Tyler kezd hasonlítani szegény Ozzyhoz, de azért megállapítjuk, hogy szeretnénk így kinézni, ha majd eljön az ideje. A srácokon egyébként hatvan körül sem fog az idő meg a golyó, némi töketlenkedés után megint eleresztettek egy bitang jó lemezt.

Az Aerosmith együttes Honkin’ On Bobo című hanghordozójáról lesz szó tüstént. Illetve egy jelenségről. Arról nevezetesen, hogy a popipar nem valami vicces dolog, sokan belehalnak, vagy eltűnnek hirtelen, de vannak nagy és még nagyobb túlélők. Az Aerosmith is ilyen, a hetvenes években egyszer már nagyon ment a szekér, azt hitték, permanens vakáció lesz az egész, de aztán többet vedeltek, mint gitároztak, valamint a macskaaltató kivételével az összes fellelhető vegyszert magukba gyömöszölték és hamarosan úgy álltak, mint az egyszeri vombat, a kipusztulás szélén. Mit tesz Isten, a kilencvenes évek elején már megint a csúcson voltak, a Pump-turnén az volt az ember érzése, hogy a fejeket frissiben szalajtották egy wellnesscentrumból, aztán megint némi bizonytalankodás, és Tyler lánya lassan híresebb lett, mint ő maga. Az új évezredet a Just Push Playel üdvözölték, arról viszont csak a legelszántabb rajongók állították, hogy igazán tetszik nekik, majd ismét néma csend. Most meg itt az új lemez, a Honkin’ On Bobo, ami bluesfeldolgozásokat tartalmaz. Ami egyszerre meglepetés és törvényszerű, hiszen sorlemezt vártunk, de bostoni létükre mindig is volt bennük valami déli stich, meg amúgy is valami hasonlóval kezdték, még a prehistorikus időkben. Rettentő jó dalokat, klasszikusokat szedtek össze (a felsorolástól itt eltekintenénk, tessenek meghallgatni, vény nélkül kapható, de gyógyít), visszahívták régi, viharvert producerüket, lebutították a stúdiótechnikát, vittek bele egy kis rockot, oszt meg is lett az eredménye. A Honkin’ On Bobo remekül sikerült, a nagyszájú újra elemében van, a többiek dettó, olyanok, mint a gyerekek meg a brazil focisták, önfeledtek és szeretnivalók, ami a sóbizben ritkaság.