Budapest, patkányváros

Elszaporodó patkányok, levizelt nejlonzacskók, kicsorduló kukák, kőbánya-kispesti hajléktalan- és mocsokfíling a Ferihegyről érkező turistáknak, akik legfeljebb elintézik annyival: na ugye, hogy Bukarest!

Csodás fővárosunkban elszaporodtak a patkányok. A jelenségnek az égvilágon semmi köze nincs a közelgő európai parlamenti választáshoz, egyszerűen csak a közterületen felhalmozódott mocsok mennyisége érte el azt a szintet, hogy 1970 után (amikor a budapesti patkánypopulációt úgy kétmilliósra becsülték a szakemberek), ismét problémát jelent a rágcsálóinvázió. Már amennyiben hinni lehet az egyik bulvárlap e témában írott cikkének.

A bulvármédiát ugyan érdemes helyértékén kezelni, de most, ahogy a lakótelepi otthonunk ablakán kipillantva a negyedik emelet magasságában köröző műanyag szatyrokat bámulom, hajlamos vagyok az említett írást fenntartások nélkül elfogadni. Mifelénk ugyanis lomtalanítás van, ami a szokásosnál is nagyobb felfordulást jelent, mivel a járdán kupacokba halmozott lomokat egyrészt a szél, másrészt szorgos, ám de szutykos kezek túrják szanaszét. Persze nem gondolom, hogy Spanyolhonban, vagy Görögországban másként nézne ki a háztartási hulladék egyik háztartásból a másikba történő intézményesített átcsoportosítása (mert mi másról szólna a lomtalanítás), csakhogy mifelénk a hétköznapok is leginkább a piszokban történő létezésről szólnak.

Amikor például reggel kilépek a lépcsőház ajtaján, bizonyosan a kommunális szemét légi deszantjának számító szatyrok egyike támad rám, a paneltömbök között uralkodó szeszélyes légáramlatoknak engedelmeskedve. (Ezen akció szigorúan ínyenceknek való változata az, amikor a zacskót még felszállás előtt az egyik másfélszobába kényszerített, s a hajnali öt perces szabadságtól megrészegült négylábú megöntözi.) A légicsapás laza fejmozdulattal történő kikerülése a napi rutin része, ugyanúgy, mint az utcasarkon vizelő hajléktalan megdorgálása, amiért ismét nem vette a fáradtságot, hogy legalább a közeli bozótosig…
A buszmegállóig viszont már sima az út, ezen a 300 méteres szakaszon semmi érdekes nincs, a színültig telített, ezért kétméteres körzetben mindent egyszerhasználatos pohárral, cigarettás dobozzal, és papírzsebkendővel beborító szemeteskukákat ugyanis semmiképpen sem sorolnám az érdekességek közé.

A buszra fölszállva azonban ismét szükség van a kifinomult érzékszervekre, mert az utastérben farkastörvények uralkodnak: annak marad tiszta az ülepe, aki hamarabb veszi észre az üléseket beborító ismeretlen, de gyanítható eredetű foltokat. A gyakorlatot tovább nehezíti, amikor az utastársak a megállóban szívott cigarettájukból származó utolsó slukkot a már bezárt ajtajú jármű légterében eresztik ki.

De már meg is érkeztünk: Kőbánya-Kispest, vasútállomás. (Azoknak, akik nem ismerik Budapestet: ez az a pont, ahova a Ferihegyi repülőtérről megérkeznek a tömegközlekedést választó külföldiek. Mondhatni, ez a főváros kapuja. Még magasztosabban: Európa kapuja.) A Welcome to Demszky-világváros vendégcsalogató műsora a vak zongoristával kezdődik, aki elektromos hangszerén Zámbó Jimmyt és orosz népdalokat szólaltat meg fölváltva, holtidőben – úgy tizenegy és délután kettő között – pedig a közeli kimérés teraszán tanulmányozza a napi sajtót. Mert a vak zongorista igenis jól lát, csak kényszervállalkozás okán visel napi nyolc órában fehér botot és fekete napszemüveget. De mivel szépen játszik, a közönség szemet huny ezen apró hiányossága, pontosabban többlete fölött. Néhány hete ráadásul konkurenciája is van, mert egy másik vak zongorista, furulyázó feleségével párban, a “Legyetek jók, ha tudtok” könnyfakasztó futamaival próbálja legalább egy picinykét jobbá tenni a világot. Természetesen sikertelenül, ami ez a legkevésbé sem ösztökéli a családi duettet, hogy végre megtanuljon egy másik dalt.

Aztán ott van a világ legkoszosabb cipőárusa, aki sem önmagát, sem árukészletét nem gondozta az elmúlt tizennégy esztendőben. Igaz, ezen idő alatt árat sem emelt, de ez is mindegy, mivel még soha senki nem vett tőle semmit. Így tökéletes rejtély, hogy miből él, tekintve, hogy szinte állandóan részeg. Viszont leltároznia sem kell, mert az árukészlete folyamatosan másfél pár műbőr lábbeli.

A telefonfülkék tövében pedig vagy féltucatnyian élnek nagy békességben, valószínűleg férfiak, amit azért nem jelenthetünk ki teljes bizonyossággal, mert napközben még egyszer sem bújtak elő a kartondobozok alól. A lottóárus fülke mellett meg az őrült nő szokott ennivalóért sivalkodni, és bizonyisten jól csinálja, mert ha későn vacsorázom, rémálmaimban a köztársasági elnökké lobbizódott Kovács László mellett ő is gyakran föltűnik.

Ám lehet, hogy mindezt csak az uniós csatlakozástól emelkedett hangulatom miatt látom ilyen szánalmasnak, és a külhoni turisták elintézik annyival: Na ugye, hogy Bukarest!