Az EU-alkotmány növeli a brüsszeli centralizációt

A most elfogadott EU-alkotmány tovább növeli a brüsszeli centralizációt – írja John Laughland a Die Weltben. A szerző szerint, ha a valódi cél az EU demokratizálása, a hatalmi jogosítványokat vissza kell adni a nemzetállamok parlamentjeinek. A nemzetközi kapcsolatokban csak egy radikális paradigmaváltással szüntethető meg a bürokratikus kontroll.

A Die Welt című konzervatív napilapban a brit publicista John Laughland A demokrácia elárulása címmel fejti ki tézisét, miszerint a nemzetállamok jelentik a szabadság és demokrácia garanciáit és nem az Európai Unió.

A Punch szatirikus magazin egyik XIX. századi karikatúrája közkönyvtárat ábrázol, ahol a vendég a francia alkotmány egy példánya után érdeklődik. A könyvtáros kimérten annyit válaszol, sajnálom, de nem tartunk folyóiratokat. A szerző szerint ez a kép tökéletesen leírja a két évtizede a „trockista permanens forradalom” lázában égő EU-t, amelyik a most elfogadott alkotmányával immár az elmúlt két évtized ötödik alapvető átalakítását szenvedi el. Nem véletlenül jegyzi meg Laughland, hogy az alkotmány szövegét nem hozták nyilvánosságra, mert annak végleges, minden kiegészítést tartalmazó változata túlzottan összetett. A jogállami normákat – a jogbiztonságot is – aláásó állandó változás legfőbb okát a brüsszeli bürokrácia centralizációs törekvéseiben látja, amelyik a demokrácia elveivel ellentétesen nem vonható felelősségre.

Az EU mélyen antidemokratikus filozófiájának kidolgozója Jean Monnet, az egykori Cognac kereskedő, aki úgy vélte, hogy a nemzetállam nacionalizmushoz, az pedig háborúhoz vezet. Ezért a béke csak a nemzetállamok egy államok feletti alakulatban történő feloldása által garantálható, ahol a vezetést a választott kormányok helyett voksokkal nem legitimált irányító testületek veszik át.

Az unió közös joganyagának minden újabb felülvizsgálata, különösen a legutóbbi oda vezetett, hogy még több hatalom jutott Brüsszel kezébe. A jogszabályokat előterjesztő bizottság kinevezett bürokratákból áll; a miniszterek tanácsa, amelyik a kormányok képviselőiből áll, a valódi EU törvényhozó testület: titokban találkozik és dönt, továbbá semmilyen intézménynek és a választóknak nem tartozik elszámolással. Az Európai Bíróság közismert arról, hogy a jogszabályok alkalmazása helyett döntően azzal foglalkozik, hogy megmondja, milyen törvényeket kellene elfogadni.

A miniszterek tanácsa egyszerűen egy politikai kartell. Nem meglepő, hogy minden hivatásos Európa-politikus támogatja a minél elmélyültebb integrációt, hiszen ezzel saját politikai hatalmát és befolyását is növeli. Sokkal egyszerűbb egyes törvényekről a kollégákkal megállapodni, mint azt a nyilvánosság és egy esetlegesen ellenséges parlament előtt megvédeni. Amikor 1940. június 10-én a haldokló harmadik köztársaság nemzetgyűlése Vichyben összeült, hogy a kormányzati hatalmat Pétain marsallra átruházza, valami hasonlót tett, mint amikor a nemzeti parlamentek megszavazzák az unióba történő belépést.

Tévedés számos európai hite, miszerint az Európai Parlament kompenzálja a nemzeti országgyűlések hatalmának csökkenését. Ezt vették észre a kelet-európai országok polgárai – akik saját bőrükön tanulták meg felismerni a látszatválasztásokat – s politikai realizmusukat jelezte, amikor számos állam polgárainak alig ötöde járult az urnákhoz.

Az Európai Parlament nem igazi törvényhozó testület, befolyása csak arra korlátozódik, hogy egyes javaslatokat blokkoljon. A miniszterek tanácsa hozza meg ténylegesen a törvényeket. Az EP-re a bizottság és a miniszteri tanács sem úgy támaszkodik, mint ahogy a nemzeti parlamentek támogatják a kormányukat, ezért egyik intézményt sem vonhatják ténylegesen felelősségre. Végül az EP-ben nem pán-európai pártok foglalnak helyet, a képviselőket a nemzeti pártok listájáról választják honi pártprogramok alapján. Amint ezek a képviselők megérkeznek Brüsszelbe azonnal európai frakciókhoz csatlakoznak, amely programjáért egyáltalán nem is kampányoltak, s elfogadnak egy olyan programot, amely a voksoláskor még nem is létezett. Így az antidemokratikus árulás egyik fajtáját valósítják meg, amikor visszaélnek a választóktól kapott mandátummal. Az EP ezért a valóságban az európai apparátus egy része, melynek brüsszeli biztosokhoz, vagy a miniszterek tanácsához fűződő viszonya lényegében megegyezik az egykori moszkvai Legfelsőbb Tanácsnak a minisztertanácshoz, vagy a politikai bizottsághoz fűződő kapcsolatához.

Monnet módszere aláássa a demokráciát. Hiszen a nemzetállam nem jelent veszélyt a demokráciára, hanem annak természetes kerete, mely történelmi, földrajzi és nyelvi okokból eléri az állampolgárokat. S mert ők ezt az állami tekintélyt elfogadják, ezért készek annak törvényeit és rendeleteit tiszteletben tartani. Monnet módszerének hibája, hogy „poszt-nemzeti”, amennyiben megpróbálja a politikai döntéshozatalt a nyilvánosság arénájából olyan testületek kezébe helyezni, amelyek nem vonhatóak felelősségre és nem választották őket.

E folyamat következménye, hogy mindenkit, aki a titkolózó és antidemokratikus európai elitek megállíthatatlannak tűnő hatalomátvételét megkérdőjelezi, azt azonnal a populizmus vádjával megbélyegzik. Egy olyan szitokszó, melyet még az olyannyira intelligens és megfontolt euroszkeptikus politikusra, mint a cseh elnökre, Václav Klausra is ráakasztanak.

Ha az európai választók referendumokon egyes európai megállapodások ellen szavaznak – mint az a maastrichti megállapodásra mondott dán nem, illetve a nizzaira adott ír elutasítás kapcsán történt – azokat egyszerűen nem veszik tudomásul. S a választókat az adott szerződésről addig szavaztatják, amíg a kérdésre nem adják meg a „helyes választ”. Azonban az a „demokrácia”, ahol a polgároknak gyakorlatilag csak egy választásuk van, az a valóságban diktatúra.

Laughland szerint a most elfogadott alkotmány egyetlen felsorolt problémát sem old meg, sőt tovább növeli a brüsszeli centralizációt. A szerző javaslata szerint, ha a valódi cél az EU demokratizálása, akkor a hatalmi jogosítványokat sürgősen vissza kell adnia – az EP azonnali feloszlatása mellett – a nemzetállamok parlamentjeinek. Csak egy radikális paradigmaváltással érhető el a nemzetközi kapcsolatokban a bürokratikus kontroll megszüntetése és találhat vissza Európa a természetes és kívánatos állapotába: az egymással szabadon és versengő és együttműködő demokráciák állapotába.