Németország: ''Bocs, hogy élünk''

Berlinben egyre több a török gyorsbüfé, a városháza előtt együtt leng az EU, a nemzeti lobogó és a homoszexuálisok zászlaja. A konferencia német előadója nem mer anyanyelvén felszólalni, és már mások bűneiért is bocsánatot kér. A háború utáni generáción teljesen úrrá lett a nacionalizmus vádjától való rettegés. – Keresztes Lajos beszámolója a berlini biztonságpolitikai konferenciáról.

Berlinbe látogatni sokkoló élmény, amellyel legutóbb az elmúlt hétvégén kellett szembesülnöm. Abban a városban, ahol több dönerárus található, mint Isztambulban, biztonságpolitikai konferenciát szerveztek arról az örökzöld témáról, miként lehet megjavítani a transzatlanti kapcsolatokat. (A szeminárium tanulsága a régi viccel foglalható össze: a helyzet reménytelen, de nem súlyos.) A rendezvény helyszínéül szolgáló Vörös Városháza előtt az EU, Németország, Berlin zászlaja, valamint a homoszexualitását nyíltan vállaló főpolgármester, Klaus Wowereit szivárványszínű „hadilobogója” lengett.

Az már szinte természetesnek mondható, hogy német résztvevők megszólalásuk előtt imamalomszerűen előre elnézést kértek nagyjából mindenért, de főként azért, hogy egyáltalán léteznek. Ebben a „bocsánat, hogy élünk” kategóriában az SPD Bundestag-képviselője, a Schröder-kormány 1999 és 2002 közötti külügyi államminisztere, Christoph Zöpel új, rekordgyanús gyakorlatot mutatott be. Már a bevezetőben átlépte a fájdalomküszöböt, amikor a német munkanyelvű konferencián bejelentette: tekintettel a jelenlévő lengyelek érzékenységére – voltak legalább hárman –, angolul szólal fel. Hozzátette: ő különben is Lengyelországban született. (Érdemes tudni, hogy Zöpel gleiwitzi születésű; e települést ugyanúgy kettévágta a Neisse határfolyóvá tétele, mint Komáromot a trianoni békediktátum.) A beszéd többi részét a már megszokott rasszista sablonok tették ki: köszönet a felszabadítóknak, minden németektől való félelem csak jogos és megalapozott lehet, valamint „felügyeljetek bennünket, mert még mindig nagyon veszélyesek vagyunk.”

Míg az első kijelentések még csak komoly pszichiátriai kezelést igénylő lelkiállapotra utalnak, addig az önnön-veszélyesség hirdetése már a tények meghamisítását jelenti. Hiszen mára az egykor valóban rettegett és tisztelt Németország kedélyes nyugdíjasklubbá alakult, mely még ha szeretne, se tudna veszélyeztetni senkit. Mostanra egy öreg, nyomorék kalózra emlékeztet, aki adott jelre készségesen felsorolja összes bűneit, sőt, ha lehet, inkább a másokét is a magára veszi, minthogy egyet is kifelejtsen.

Talán még szánalomraméltóbb kép bontakozott ki a szünetben folytatott beszélgetésből: néhány fiatalabb bennszülött arra kapacitált, hogy tegyem szóvá én Zöpel kijelentéseinek abszurditását, hiszen ők németek, ezért ezt nem tehetik meg a nacionalizmus vádja nélkül. Hogy azért nem minden németre – és különösen nem a fiatalokra – jellemző az önvád, azt jól mutatja a volt szövetségi elnök, Johannes Rau 17 esztendős lányával készített 2001-es interjú részlete: „Igen, a második világháború rendkívül idegesít. Mindig ugyanaz. Hitlerrel és a rózsaszín nyuszival nő fel az ember, azután jön Anna Frank, „A hullám“ – Morton Rhue Harmadik Birodalommal foglalkozó könyve –, majd osztálykiránduláson a „Schindler listájának” megtekintése. A konfirmációs oktatáson a holokauszt elemzése, a történelem órán pedig kiváltképpen ez a téma. Azt lehet mondani, majdnem minden szakon erről beszélnek. Egy idő után eltompul az ember. Ez egyszerűen túl sok.”

Külső megfigyelő számára nehéz eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, amikor a politikus és értelmiségi generáció tagjai azon értetlenkednek, hogy senki sem értékeli önostorozásukat. A berlini kormány még mindig képtelen feldolgozni, hogy Lengyelország Koppenhágában még kipréselt az unióból – és ezzel a költségek kb. negyedét álló németekből – egymilliárd eurót, majd néhány nappal később F-16-os gépeket rendelt, és büszkén csatlakozott Irakban a készségesek koalíciójához. Vagy hogy Prágának – pártállástól függetlenül – esze ágában sincs a Benes-dekrétumok kapcsán akár a legcsekélyebb gesztusokat tennie. Nem véletlen, hogy a német politikai vezetés olyannyira szívesen találkozik a saját történelmére hasonlóan tekintő magyar baloldali kormányokkal, s értelmiségi hátországuk is oly szívesen próbálkozik – főként a hazai kereslet megcsappanása okán – Magyarország misszionálásával. Mindent elárult e szellemiségről, amikor 2002 őszén Joschka Fischer köszönetet mondott Kovács Lászlónak, amiért olyan bátran küzdött a magyar nacionalizmus ellen.

Ebben a szép kerek világban okozott komoly repedést az egyre vitatottabb terror elleni háború. Hiszen ha a „bagdadi Hitlerrel” és kiszolgálóival szemben is be kell tartani a hadijogot és a nemzetközi szerződéseket, s ha az ellenük elkövetett bűnöket is lehet bírálni, akkor talán szólni lehet Németország felszabadítása (Richard von Weizsäcker 1985-ös beszéde óta ez a politikailag korrekt kifejezés) során a szövetségesek viselt dolgairól is.