Szabad-e a foglyokat kínozni Izraelben?

Németországi, magukat német zsidóként meghatározó újságírók éles hangú publicisztikákban csaptak össze, megvitatva a zsidó állam, a foglyok kínzása és az antiszemitizmus kérdését. (Képünkön: a vitacikket író Michael Wolffsohn)

A Frankfurter Allgemeine Zeitung hétvégi számának egész hatodik oldalát betöltötte Michael Wolffsohn J’accuse! című írása. (Mint arról a sajtószemlében korábban szó volt, Németországban komoly vitát váltott ki a Bundeswehr müncheni egyeteme történész professzorának nyilatkozata, miszerint rendkívüli helyzetben elképzelhetőnek tartja a foglyok kínzását. Az őt ért, személyesnek tartott támadásokra válaszol Wolffsohn rafahi keltezésű írásában – a szerk.)

Soha többé nem leszünk elkövetők, így hangzik egy német hitvallás. Soha többé nem leszünk áldozatok, így hangzik a zsidók által levont következtetés a történelemből. Ma is érvényes: nem tudnak, még ha akarnak sem, elmenekülni zsidó létük elől – írta Wolffsohn.

Egy nép vagyunk

„Egy nép vagyunk, egy nép.“ Ezzel a bevezetővel kezdődik Herzl Tivadar 1896-ban megjelent A zsidó állam című könyve, amelyben található az időtlenül érvényes mondat. Nem minden zsidó rendelkezik ugyanazzal az állampolgársággal, és csak kb. egyharmaduk él a zsidó államban. Mégis: „Egy nép vagyunk, egy nép.“ Függetlenül attól mi tesz azzá: vallás, hagyomány, történelem, üldöztetés, összekapcsolódás, nagycsaládi „vérségi kötelék“, a mindennapok közössége – a mi mi-érzésünk éppen úgy vitathatatlan, mint az abból levezetett mi-ti elkülönítés. Vallásos vagy sem, cionista vagy sem, aktívan zsidó, távolságtartó, vagy éppen indifferens – mi zsidók vagyunk és maradunk, függetlenül attól, hogy azt akarjuk vagy sem.

Herzl 1896-os mondata „mi egy nép vagyunk, egy nép“ éppen a zsidóságon belül volt rendkívül vitatott. A történelem Herzlt igazolta, és ezért érvényes az ő alapvetése számunkra a diaszpórában élő zsidókra éppen úgy, mint az Izraelben élőkre.

Az, hogy a világot másként látjuk és szilárdan hisszük, a világ és a mi túlélésünket másként biztosíthatjuk, mint ők, az egyre több nem zsidót háborít fel a nyugati világban, különösen Németországban.

Az ő szemükben ez legjobb esetben is érthető, de alapjában megvetendő. Még megvetendőbb a szemükben a tény, hogy az izraeliek és a diaszpórában élők számára az USA az egyetlen megbízható partner ebben a túlélésért folytatott küzdelemben. Truman vagy Kennedy, Nixon, Clinton, idősebb vagy ifjabb Bush, az amerikai elnökök jönnek és mennek, miként az általuk megoldott és okozott problémák is – megbonthatatlan kapcsolatunk marad.

A cikk írója szerint Joseph Fischer külügyminiszter Németországban mindenki másnál többet tesz Izraelért. Ezt tudom, becsülöm, mi zsidók értékeljük. Ennek ellenére szabad, sőt muszáj arra utalni, hogy valaki, aki harminc évvel ezelőtt egy földön fekvő rendőrt brutálisan vert meg, s ma a jog, erkölcs és szélsőjobboldaliak és más erőszakos elemek rendőri-állami leküzdésének megszemélyesülése, nem tekinthető igazán meggyőzőnek – teszi hozzá a Frakfurter cikkírója.

Csak Izrael nyújthat nekünk, zsidóknak biztonságot. Tény, hogy Izraelben a terror és a háború áldozataivá válhatunk. De ott mindegyik kormány ismeri – Saronnal vagy nélküle – legalább azokat a szellemeket, amelyek veszélyesek és veszélyt jelenthetnek – közölte Wolffsohn.

Az elveszett hazaszeretet

Hova lett a német-zsidó patriotizmusom? A zsidók hiábavaló hazafiságáról a nem zsidó államokban Herzl A zsidó állam bevezetőjében értekezett: „Hiábavalóan vagyunk mi hűséges, néhol túlzottan hű hazafiak . . . feleslegesen törekszünk, hazánknak hírnevet szerezni a művészetben és a tudományban, gazdagságát a kereskedelemmel és közlekedéssel növelni. Hazáinkban, melyekben már évszázadok óta élünk, idegeneknek kiáltanak ki bennünket.“ Ebben Herzl óta semmi sem változott. Ezt kárhoztatjuk, ezt kárhoztatom, és ezért vádolok, mint Herzls kortársa, Émile Zola 1898. január 13-án a Dreyfuss-ügy kapcsán tette. „J’accuse...!“ Vádolok – írta Wolffsohn.

A Süddeutsche Zeitung azonnal válaszolt: hétfői számában már pikírt hangú publicisztikával nyugtázta Richard Chaim Schneider Wolffsohn nyilvános átalakulását német-zsidó patriótából cionistává, a Terror napjai, a kínzás napjai című írásában.

A német-zsidó patrióta, Michael Wolffsohn leszállt a tények közé – írja a Süddeutsche válaszcikkében. Pont neki, a zsidónak, aki olyan intenzíven udvarolt a németek kegyeiért, aki nemzetibb német volt, mint számos nem zsidó német, pont neki kellett most megtapasztalnia, hogy egy ¸¸antiszemita összesküvés„ majdnem tönkretette az egzisztenciáját. Az összeesküvés: a masszív kritika, mely azt az elméleti fejtegetését fogadta, miszerint a kínzás a terrorizmus elleni háborúban elfogadható.

Wolffsohn az elmélete elleni támadásokban ellene, a zsidó ellen indított antiszemita hecckampányt lát, ami oda vezet, hogy az egykori német-zsidó patrióta egy csapásra ismét lángoló cionistává válik.

A legérettebb férfikorban megérti Wolffsohn, hogy csak egy zsidó állam és a zsidó védelmi képesség garantálja Németországban is az ő túlélését. Sok szerencsét kívánunk ehhez a felismeréshez, és Isten hozta a valóságban, lehetne Wolffsohnnak ironikusan odakiáltani – fogalmazott Schneider.

Az az ember, aki korábban nem szégyellte, hogy együtt ultra-jobboldali németkedő szellemekkel közöse könyvet publikáljon, most hirtelen megállapítja, Németországban antiszemiták vannak. Ezzel a felismeréssel végre egyetért minden zsidóval, még akkor is, ha neki, mint német patriótának ez biztosan jobban fáj, mint nekünk, német útlevéllel rendelkező zsidóknak, akik soha sem voltunk abban biztosak, hogy a németek szeretnek bennünket – teszi hozzá.

A kínzások jogosságát még Izraelben is vitatják

Wolffsohn paranoiájában elviselhetetlen a cikkében lévő a hybris, amellyel kezdettől fogva a zsidók szószólójává teszi magát, a hybris, amellyel Albert Dreyfuss és Emile Zola perszonáluniójává stilizálja önmagát – replikázott a lap.

A kérdést, hogy egy létében legsúlyosabban fenyegetett demokráciának a szabad-e kínoznia, Izraelben is keményen vitatják, még akkor is, ha a legfelsőbb bíróság ítélete értelmében bizonyos körülmények között a kínzás engedélyezett. Wolffsohn minden áldozattá stilizálásán túl az egyszerű kérdés megválaszolatlan marad: szabad-e egy demokratikus államnak foglyokat kínoznia, akik elárulhatják, hol kerülhet sor a következő merényletre, ami számos civil életébe kerül – vetette fel a kérdést a Süddeutsche Zeitung.