A méret a lényeg

Néhány éve a hazai McDonald’s megpróbálta elhitetni a rántott camemberről, hogy fantasztikus újdonság: „Le Francia Hetek” című kampányában még a sajtos szendvics is „Le Sajtburger” néven futott. Megdöbbentőnek tűnt, hogy ezért valaki pénzt vesz föl. A Super Size Me című filmből kiderül, hogy az amerikai étteremláncok píárosai ennyire azért nem hülyék.

Egy régi vicc szerint Kovács lusta elmenni a templomba vasárnap reggel, hát megkérdi barátjától, mit hagyott ki. „A pap a bűnről beszélt”, hangzik a válasz. „De mit mondott róla?” – kérdezi Kovács. „Azt, hogy helyteleníti.”
Morgan Spurlock elhatározta, hogy lerántja a leplet az elhízófélben lévő Amerikáról, s mindarról, ami mögötte van: a manipulatív reklámkampányokról, az eltitkolt orvosi következményekről, az egészségügy drámai cinizmusáról. Körülrajongott dokumentumfilmeshez híven számos eszközt vonultat fel: riportokat, statisztikákat, egy csomó dagadt embert (váratlan bravúr), s hozzá itt a nagy trükk: kitalálta, hogy egy hónapig McDonald’s-koszton fog élni, ha pedig Super Size mérettel kínálják (innen a cím), hát zokszó nélkül betolja azt is. A film két szálon fut, egyik az orvosokkal, táplálkozási szakértőkkel, marketingesekkel készített interjúk, másik a rendező önként vállalt hízókúrájának állomásai. Az előbbiek mondják, amit várunk: az orvosok azt, hogy az efféle táplálkozás helytelen, az éttermek emberei viszont meglepő módon az ellenkezőjét. Spurlock meg dagad – időnként rosszul lesz, a májfunkciói romlanak, szexuális teljesítménye esik, s közben egyfajta dokumentumfilmes álnaivitással folyton úgy csinál, mintha azt várta volna, David Beckham fog sírva könyörögni, árulja el neki állóképessége titkait.
Nehéz eldönteni, hova kívánkozik egy filmes, aki harminc napon át csak McDonald’s-menüt fogyaszt: a filmfesztiválok díszpáholyába, vagy a Guinness Rekordok Könyvébe.
Ami az előbbit illeti, Spurlock jó tanítványként követi a Michael Moore-féle iskolát: tudja, hogyan kell kérdezni ahhoz, hogy megfelelő választ kapjon, és (számítógépes grafikusok segítségével) valóságos látványosságá varázsolja a szürke statisztikát. Milyen unalmas is az, hogy „százból kilencvenöt táplálkozási szakértő szerint egészségtelen gyorsétteremben enni”? Mennyivel ügyesebb, ha valóban fölhívunk száz szakértőt – vagy legalábbis annyit, amennyi egy fél perces blokk összeállításához szükséges? És ha nem láttuk-hallottuk elégszer, mennyi cukrot fogyasztott Spurlock egy hónap alatt, hát megmutatjuk, csinos kúpot öntünk belőle össze az asztal tetején, akkorát, hogy elbújhatunk mögötte, ami nem is hülyeség, hiszen úgyis fontosabb, mint az, amit mondunk.
Spurlock egyébként is bátor ember, nemcsak testi funkcióit teszi kockára egészségünk érdekében, de vakmerően gúnyt űz egy McDonald’s-os illetőből, akit mi egyszer sem látunk, mert felháborító módon megtagadta az interjút. Spurlock jól járt vele, különben egy McDonald’s-bábu segítségével nem tudna ilyen mulatságos szkeccset rögtönözni belőle. Ha riport van, mindjárt arca is lesz az illetőnek, úgy pedig mégiscsak bárdolatlanság lenne kicikizni a háta mögött.
A dolog persze azért bonyolultabb, mert Spurlocknak és szakértőinek igaza van – a gyorsétteremláncok (a hozzájuk kapcsolódó életmóddal együtt) tényleg károsak, tulajdonosaik pedig, eléggé el nem ítélhető módon, a profittal törődnek, ahelyett, hogy gyermekeink egészségén törnék a fejüket éjt nappallá téve. A világ már csak ilyen. A végeredmény viszont, akárhogy is nézzük, egy dokumentumfilm, s a „dokumentumtól” becsületes eszközöket várunk, a „film” pedig dramaturgiát és lehetőség szerint egyéni megoldásokat követel. Pedig minek? Spurlock tudja, mit akar mondani, és el is mondja. Szándéka tisztaságához nem férhet kétség, közlendője viszont kevés újdonsággal szolgál: mert mi történik azzal, aki folyton csak zabál? (a válasz: semmi, b válasz: lefogy, c válasz: meghízik.) És igaza van, hiszen a többit magunk is elkerüljük: az újságok statisztikáit átlapozzuk, ha tévében látjuk, elkapcsolunk, mikor orvos ismerősünk magyarázza, nem figyelünk oda.
A moziba viszont elmegyünk. És lenyűgöz minket a vászon mérete, az egymás mellé vágott McDonald’s-emblémák nagysága, a cukorból összeöntött hegyeké, meg a sok kövér ember, akit a rendező egy-egy helyszínen lencsevégre kapott (mennyivel ügyetlenebb lett volna, ha őket vágja ki, és a soványakat tartja meg: de hát ő sem hülye). Elkábít minket a nagy számok törvénye, meg a sok drámai szünet, amivel körítik – semmi olyat nem mondanak, amit máshonnan ne tudhatnánk, de jó hangosan mondják. Erről szól a műfaj. A McDonald’s (de bármely más étteremlánc, vagy akármilyen cég) propagandája éppen így működik: tudnod kell, mit adsz el, és tálald úgy, hogy üssön.
Morgan Spurlock azt akarja eladni, hogy étkezzünk egészségesen, ne romboljuk a szervezetünket, és ne higgyünk a profitérdekelt óriáscégeknek. Kampánya kellően szimpla és agresszív. Az isten is kereskedőnek teremtette.