Eltitkolt jelentés a hírszervezetek hálózatépítéséről

Tizenöt éve Diczig István vezette azt a bizottságot, amelynek az állambiztonsági iratok titokban zajló megsemmisítéséről szóló ellenzéki állításokat kellett kivizsgálnia. Megállapításaikról két jelentést írtak, az egyiknek azonban eddig még létezéséről sem tudhatott a nyilvánosság – mondta Diczig a Népszabadságnak.

Horváth István belügyminiszter 1990-ben, két nappal a Dunagate-botrány kirobbanása után bízta meg a BM akkori vizsgálati osztályvezetőjét, Diczig István ezredest, hogy személyes megbízottjaként vizsgálja ki az ellenzéki politikusok akkor már törvénytelen megfigyeléséről és az állambiztonsági dokumentumok megsemmisítéséről szóló állításokat – írja a Népszabadság.

Diczig István úgy emlékszik: az állambiztonság vezetői az ő megbízása előtt azt jelentették a belügyminiszternek, hogy az iratmegsemmisítésről szóló vádak minden alapot nélkülöznek, de Horváthnak kétségei támadtak. Ezért küldte ki őt „teljhatalmú miniszteri megbízottként”, valamint Szikinger Istvánt, a BM akkori programiroda-vezetőjét és Kolláth Györgyöt, aki a minisztérium közjogi főosztályát vezette (később csatlakozott a testülethez Finszter Géza, az ORFK bűnügyi osztályvezetője), hogy járjon a végére az ellenzéki állításoknak. Diczigék rajtaütésszerű ellenőrzést tartottak az állambiztonság székházában. Míg ő a vezetőket tájékoztatta a miniszter elvárásairól, két kollégája végigjárta az irodákat.

Azóta tudott: a Diczig-bizottság jelentése megerősítette a törvénysértő megfigyelésekről és az iratmegsemmisítésekről szóló ellenzéki nyilatkozatokat.

Az iratmegsemmisítésekről szólóval egy időben a Diczig-bizottság egy másik jelentést is átadott Horváth Istvánnak. – Vizsgálódás közben számos összefoglaló jelentésre és operatív anyagra bukkantunk, amelyet a kémelhárítás készített olyan személyekről, akiknek a beszervezését már megkezdte, esetleg be is fejezte a KGB, a Stasi vagy a Securitate – közölte Diczig. Hozzátette: a kémelhárítók, azaz a III/II-es csoportfőnökség beosztottjaitól megtudtuk, hogy 1988 eleje óta fokozódott Magyarország iránt e három kémszervezet érdeklődése. Moszkva, Berlin és Bukarest akkoriban már nem hitt a magyar politikai, belügyi vezetéstől kapott hivatalos tájékoztatásoknak, még az állambiztonsági kapcsolatokon keresztül közölt híreket sem fogadták kész tényként. Mindhárom hírszerző szervezet hálózatépítésbe kezdett Magyarországon. A KGB elsősorban arra volt kíváncsi, milyen nemzetközi megállapodások aláírására, illetve felmondására készül a magyar kormány. A Stasi a mind nagyobb számban Magyarországra menekülő keletnémetekkel kapcsolatos adatokat és a döntés-előkészítő anyagokat gyűjtötte, a Securitate pedig Erdély-politikánkról és romániai menekültekről próbált tájékozódni.

Diczig nem emlékszik, hogy a kémelhárítói jelentések hány sikeres „ellenséges beszervezésről”, illetve beszervezési kísérletről szóltak. Mindmáig nyilvánosságra nem hozott jelentésükben csak arra hívták fel Horváth István figyelmét, hogy az „egykori baráti hírszerző szolgálatok magyarországi hálózatépítésre törekednek”.

Diczig a megjelent ügynöklistákat nem tartja hitelesnek. Emlékeztetett rá, hogy csak azokról lehet kétséget kizáróan kimondani, hogy dolgoztak az állambiztonságiaknak, akiknek megvan az úgynevezett 6-os kartonjuk és a munkadossziéjuk is. A 6-os kartont azokról is kiállították, akiket csak ellenőrzés alá vontak, azaz legfeljebb egy éven át figyeltek, alkalmas-e a tényleges beszervezésre. Számtalan olyan 6-os kartont őrizhet a BM-irattár, amelyhez nem tartozik munkadosszié. De ebből még nem következik az, hogy az illető valóban nem dolgozott.

Diczig szerint nem a végrehajtó apparátust terheli a felelősség azért, hogy a „rendszer tehetetlensége folytán” a köztársaság kikiáltása után is folytatódott egyes ellenzéki személyek megfigyelése. „Miért rajtuk akarják elverni a port, amikor tudható, hogy azokban a hónapokban voltak, akiket sikeresen beszervezett a KGB, a Stasi és a Securitate?” – kérdi Diczig.

(Népszabadság)