Takarodót fújtak a liberálisok: még sincs itt a világvége

A „klímavészhelyzet” köré épített politikai és vállalati kommunikáció látványosan elbukott: amikor a nettó zéró ígéretek költségei és versenyképességi kockázatai beütöttek, a korábbi zászlóvivők is hátrálni kezdtek. A pénz útja elárulja a klímakatasztrófa-retorikával szembeni fordulatot: politikai szövetségek omlanak össze, nagyvállalatok vágják vissza a zöldterveket, és a retorikát egyre inkább az ellátásbiztonság és a „biztos kilowattóra” váltja fel.

Greta Thunberg klímaaktivista is inkább úgy döntött, Palesztina ígéretesebb módja a reflektorfényben maradásnak Forrás: NIUS

Látványosan hűl a „klímavészhelyzet” köré épült politikai és vállalati lelkesedés – a nyugati liberális közeg fő hívószava elvesztette erejét. Emlékezetes, hogy Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok demokrata elnöke kampányának egyik legfontosabb eleme a globális felmelegedés volt. De ezt a kommunikációs gyakorlatot a nyugat-európai baloldal is magáévá tette. Ugyanakkor Matt Ridley brit tudományos író, újságíró és üzletember a Daily Mailben arra mutatott rá, hogy már a legelkötelezettebb milliárdosok és politikai szereplők is ritkábban élnek a klímakatasztrófa-érzetet erősítő kommunikációs panelekkel.

 Greta Thunberg klímaaktivista is inkább „úgy döntött, Palesztina ígéretesebb módja a reflektorfényben maradásnak”, mint a klímakatasztrófa Fotó: Theo Turtaut / Shutterstock

Példaként az ENSZ 2025-ös Éghajlatváltozási konferenciáját, a COP30-at hozta fel, rámutatva: a brazíliai csúcson, amit még egy tűzeset is megzavart, a végső szöveg nem tartalmazott új, kötelező vállalást a fosszilis energiahordozók kivezetésére – a hangsúly inkább az alkalmazkodást segítő források növelésén maradt.

A cikk leginkább ott üt nagyot a liberális toposzon, ahol a pénz útját követi. Ridley szerint a nettó zéró kibocsátással kapcsolatos ígéretek üzleti „árnyoldala” (a jelentéstételi teher, a támogatásfüggő beruházások, a dráguló energia, illetve az átmeneti költségek) versenyképességi félelmeket keltett, ezért megindult a „kiszállás”. Ennek jelképe a Net Zero Banking Alliance 2025-ös feloszlása: a bankok – amerikai és európai óriások is – sorra léptek ki, így a cégek fenntarthatósági (ESG) vállalásainak egyik zászlóshajója összeomlott.

Az energiaszektorban Ridley a részvényesi logikát emeli ki: a két nagy olajvállalat, a BP és a Shell az elmúlt években visszavett a zöldátállási tervekből, és a nyereségesebb olaj- és gázüzletre fókuszált, miután több alacsonyszénhidrogén-projekt (köztük hidrogén) költségei és a vevői kereslet nem hozta a várt megtérülést. Hasonló piaci jelzésként említi az autóipart: a Fordnál az elektromos pickup (F–150 Lightning) jövője is kérdésessé vált, vagyis a termék piaci illeszkedése nem automatikus, hiába a szabályozói ösztönző. A vevőknek egyszerűen nem kellett olcsóbban sem ez az autó.

Ridley szerint a technológiai verseny – különösen a mesterséges intelligencia és az adatközpontok energiaéhsége – újra felértékeli a stabil, nagy mennyiségben rendelkezésre álló villamos energiát.

A szerző azt állítja: amikor a hálózatfejlesztés és tárolás drága, a vállalatok a „biztos kilowattórát” fogják megvenni, akár gázerőműből, akár atomból, mert az ellátásbiztonság közvetlenül beárazódik a beruházási döntésekbe. Amennyiben ezzel a logikával szembemennek, úgy könnyen a német helyzetben találják magukat. Az energiaárak és a környezetvédelmi szabályozások okozta versenyhátrány miatt csúcson van a németeknél a csődök száma, százával zárnak be az ipari cégek.

A The Washington Post elemzése szerint az Egyesült Államokban nemcsak a republikánusok adták fel a klímaváltozás kérdését: a Demokrata Párt is abbahagyta a róla való beszélgetést, Kamala Harris elnökválasztási kampánya alatt alig említették. A téma a svéd fiatalok körében a 23 aggályt tartalmazó lista alsó felére esett vissza. Az elemző rámutat arra, hogy Greta Thunberg klímaaktivista is inkább „úgy döntött, Palesztina ígéretesebb módja a reflektorfényben maradásnak”, mint a klímaválság kommunikálása.

Európában is látható az „adminisztratív zöldítés” fékezése: idén, az év végén, az EU intézményei több fenntarthatósági jelentési és átvilágítási szabály egyszerűsítéséről állapodtak meg, az ESG-kötelezettségeket főként a legnagyobb cégekre szűkítve. Ridley ezt úgy értelmezi, hogy a döntéshozók a növekedés és a beruházások védelmét kezdik a klímapolitika elé sorolni – még az olyan „stratégiai” beruházásoknál is, mint a mesterségesintelligencia-adatközpontok gyorsított engedélyezése.

Hasonló jelnek tekinthető Bill Gates szerepe is: Gates klímahálózata (Breakthrough Energy) 2025-ben visszafogta a közpolitikai érdekképviseleti aktivitást, miközben 

Gates nyilvánosan azt hangsúlyozta, hogy a klímaváltozás komoly, de nem az emberiség végét jelenti. 

Ez felért nagyjából az utolsó nagy döféssel a demokrata politikai közösségnek, amely az elmúlt évtizedben egyre erőteljesebb kommunikációt folytatott a klímaválság kapcsán, ami nyilván jó üzleteket hozott számukra, tekintettel arra, hogy egész üzletágak épülhettek az ezzel kapcsolatos új szabályozásokra. A klímafélelem évtizedeken át „jó üzlet” volt: támogatások, tanácsadói és auditdíjak, kutatási pályázatok, konferenciák, ESG-termékek és vállalati kommunikációs költségvetések épültek rá. Ridley szerint a modell azért volt tartós, mert a katasztrófa mindig a jövőbe tolható, így a rövid távú eredménykényszer ritkán kéri számon az ígéreteket.

Közben kiderült, hogy a szél- és napenergia bővülése mellett a fosszilisenergia-felhasználás globálisan még gyorsabban nőtt. A megújuló energiára való áttérés szó szerint semmin sem változtatott. Íme az adatok: a világ az elmúlt évtizedben 9000 terawattórával növelte az energiafogyasztását a szél- és napenergia révén, de 13 000-rel a fosszilis tüzelőanyagok által. És ne felejtsük el, hogy a szél- és napenergia sem nettó szén-dioxidot megtakarítók, hiszen a rendszereket, eszközöket szénnel gyártják, és az időszakos működésüket fosszilis tüzelőanyagok támogatják. Ráadásul a megújulóenergia-termelés ingadozása hálózati tartalékokat, pluszberuházást és magasabb rendszerköltséget okoz. 

Ezt úgy fordítható le vállalati nyelvre, hogy a dekarbonizáció nemcsak CAPEX-kérdés (vagyis tőkebefektetés/tőkekiadás), hanem ellátásbiztonsági és versenyképességi kockázat: ha az energia drága vagy bizonytalan, az az ipartól a szolgáltatásokig mindenhol rontja a megtérülést.

Így tehát mára egyértelművé vált, hogy a következő évtized „kulcsterméke” a megbízható, megfizethető energia lesz.

Ridley Gates gondolatát továbbfűzve azt javasolja, hogy a klímapolitikát a jólét és az egészséges szintű nyereség felől érdemes megközelíteni – például a háztartási légszennyezés visszaszorításával és a szegény régiók villamosításával. Összességében azt állítja: a zöldretorika helyét fokozatosan egy költség-, ellátásbiztonság- és versenyképesség-központú korszak veheti át.