Ébredezik Brüsszel: a versenyképesség asztalán visszavágott zöld álmok

Az Európai Tanácsi sajtóközleménye lényegében azt üzeni, hogy az Európai Unió a „versenyképességi fordulat” jegyében visszavesz a fenntarthatósági szabályozás szigorából. Kevesebb cégre vonatkoznak a CSRD és a CSDDD szabályai, enyhébbé váltak a részletes átvilágítási kötelezettségek, eltűnt a kötelező klímaátmeneti terv, mérséklődtek a bírságok és későbbre tolódtak a határidők.

Brüsszel alábbhagyott a klímapolitikai célokból, feláldozta őket a versenyképesség oltárán, ám ez kevés a kontinens versenyképességének visszanyeréséhez Fotó: Worawee Meepian Forrás: Shutterstock

A mostani kompromisszum ezt a fokozatos kiterjesztést gyakorlatilag lenullázza: a CSDDD végül csak a legnagyobb, több ezer fős, milliárdos forgalmú óriáscégekre marad kötelező.

Ráadásul nemcsak az érintett kör szűkül, hanem a követelmények mélysége is enyhül. Az irányelv már nem vár el részletes, teljes beszállítói lánc-térképezést; beéri egy „általános feltérképezéssel”, és kifejezetten engedi, hogy a vállalatok azokra a láncrészekre koncentráljanak, ahol a kockázatok a legvalószínűbbek vagy legsúlyosabbak. A cégek „ésszerűen rendelkezésre álló információkra” támaszkodhatnak, így a jogalkotók szerint csökken a kisebb beszállítókra háruló adminisztratív nyomás.

Eltűnik a kötelező klímaátmeneti terv

Az egyik legérzékenyebb változtatás a klímapolitikát érinti. Az eredeti CSDDD előírta, hogy a nagyvállalatoknak kötelező klímaátmeneti tervet elfogadniuk és végrehajtaniuk, amely a cég üzleti modelljét a Párizsi Megállapodás 1,5 °C-os céljához és az EU 2050-es klímasemlegességi céljához igazítja.

A Bizottság az Omnibus-csomagban ezt már „puhította”: a terv maradt volna, de a végrehajtás jogi számonkérhetősége gyengült volna. A mostani Tanács–Parlament megállapodás ennél is tovább megy: teljesen kiveszi a klímaátmeneti terv kötelező előírását az irányelvből.

Zöld szervezetek és klímapolitikai szakértők szerint ez az egyik legkomolyabb visszalépés: az EU így éppen a dekarbonizáció szempontjából kulcsfontosságú nagyvállalati szektorból veszi ki a kötelező, hosszú távú klímastratégiák jogi kényszerét.

Gyengülő szankciók, lazuló felelősség

Nem marad érintetlenül a felelősségi és szankciós rendszer sem. Az eredeti CSDDD egy viszonylag erős, uniós szinten harmonizált polgári jogi felelősségi keretet vezetett volna be, amely megkönnyítette volna az áldozatok számára, hogy a vállalatokat perre vigyék az ellátási láncban okozott károk miatt. A maximális közigazgatási bírságot a globális árbevétel 5 százalékában húzták meg.

Az új kompromisszum ezt több ponton felpuhítja:

a harmonizált felelősségi rezsim kikerül, nagyobb tere marad a tagállami jogi különbségeknek;

a bírságplafon a globális árbevétel 3 százalékára csökken.

A vállalatok szemszögéből ez kisebb jogi és pénzügyi kockázatot jelent; az emberi jogi és környezetvédelmi szervezetek szerint viszont csökken az elrettentő erő, és nehezebb lesz a jogérvényesítés.

Későbbre tolódó határidők

A szabályok bevezetésének ütemezése is lazul. A CSRD esetében több hullám már eddig is csúszott, a CSDDD-nél pedig az ún. „stop-the-clock” irányelv korábban egy évvel halasztotta a tagállami átültetést és az első alkalmazási határidőket. A mostani megállapodás újabb halasztást épít be: az átültetés határideje 2028-ra tolódik, a vállalatokra vonatkozó kötelezettségek pedig csak 2029-től lépnek fokozatosan életbe.

Vagyis miközben a klímaválság gyorsul, az uniós fenntarthatósági előírások a jogalkotási útvesztőben éveket csúsznak.

Versenyképesség vs. zöld ambíciók

A Tanács kommunikációja szerint a változtatások célja az, hogy „csökkentsék az adminisztratív terheket”, „megakadályozzák a szabályozási túlterhelést” és „megerősítsék az európai vállalatok versenyképességét” a globális piacon. Az energiaválság, a magas kamatkörnyezet és a geopolitikai bizonytalanság közepette a tagállamok egyre hangosabban követelték a „szabályozási szünetet” az ESG-területen.

A kritikusok ugyanakkor arra figyelmeztetnek: az EU ezzel éppen abban a területen adja fel éllovas szerepét, ahol eddig a világ élvonalában járt. A visszavágott szabályok szerintük azt üzenik, hogy a rövid távú versenyképességi szempontok felülírják a hosszú távú klíma- és emberi jogi célokat.

Mit jelent mindez a magyar cégeknek?

Magyar szemszögből a döntés vegyes képet mutat:

Kevesebb kötelezettség: számos hazai nagyvállalat formálisan kikerülhet a CSRD és a CSDDD kötelező hatálya alól, ami érzékelhetően csökkentheti a jelentéstételi és átvilágítási költségeket, különösen azoknál, akik még az előkészítés fázisában járnak.

Közvetett nyomás marad: a nemzetközi csoportok, bankok, nagy megrendelők továbbra is kérhetnek adatokat és fenntarthatósági információkat magyar beszállítóiktól – még ha a jogalkotó papíron csökkenteni is igyekszik a „trickle-down” hatást.

Piaci elvárások: a befektetők és partnerek ESG-elvárásai nem tűnnek el. Aki hosszú távra tervez, annak továbbra is érdemes komolyan venni a fenntarthatósági kockázatokat, függetlenül attól, hogy a jog kötelezi-e rá.

Az új uniós kompromisszum így kettős üzenetet hordoz: rövid távon könnyít a vállalatokon, hosszabb távon viszont kérdésessé teszi, mennyire marad hiteles az EU zöld és társadalmi fenntarthatósági zászlóshajó-szerepe.

Főbb változások összefoglalva

A vállalati fenntarthatósági átvilágítási irányelv (CSDDD, 2024/1760/EU) eredetileg a 1000+ főt foglalkoztató, 450 millió euró feletti árbevételű cégekre vonatkozott, fokozatos bevezetés mellett.

A mostani kompromisszum ezzel szemben:

• csak azokra a vállalatokra alkalmazná a CSDDD-t, amelyek:
• legalább 5000 munkavállalót foglalkoztatnak, és
• legalább 1,5 milliárd euró nettó árbevételt érnek el.

A due diligence-kötelezettségek tartalma is módosul:

• a Bizottság eredeti javaslata még formálisan a saját működésre, leányvállalatokra és közvetlen üzleti partnerekre korlátozta volna a részletesebb vizsgálatokat („tier 1”), de a Tanács már júniusban jelezte, hogy kockázatalapú megközelítést szeretne, és nem általános, teljes beszállítói lánc-térképezést. 
• a mostani politikai megállapodás:
• kiveszi a kötelező „teljes értéklánc-térképezést”, helyette „általános feltérképező (scoping) gyakorlatot” ír elő;
• lehetővé teszi, hogy a cégek azokra a láncrészekre koncentráljanak, ahol a káros hatások a legvalószínűbbek vagy legsúlyosabbak; 
• ha több azonos súlyú kockázat van, elsőbbséget kaphatnak a közvetlen üzleti partnerek, de a kötelezettség nem áll meg automatikusan a „tier 1”-nél (ha objektív információ utal súlyosabb kockázatra a lánc mélyén, azt is kezelni kell). 
• kifejezetten kimondja, hogy a cégek „ésszerűen rendelkezésre álló információkra” támaszkodhatnak, így csökken a kisebb beszállítókra zúduló adatigény („trickle-down effect”).