<table width="200" border="1" bordercolor="#800000"
bgcolor=„#E0DCC1” cellspacing=„0” cellpadding=„4” align=„left”>
Ügynök, hírszerző, elhárító
A titkosszolgálati tevékenység két alapvető iránya alapján különböztetünk meg hírszerzést és elhárítást. A hírszerző idegen országokban, illetve idegen országokról igyekszik minél több információt gyűjteni nyílt és titkos eszközökkel. Az elhárító munkája pedig annak megakadályozására irányul, hogy idegen hatalom saját országáról titkos információkhoz jusson.
Ezen kívül fontos különbséget tenni egyfelől a titkosszolgálatok hivatásos állományú tagjai, a hírszerző és elhárító tisztek, illetve az ügynökök között. Utóbbiak semmilyen titkosszolgálatnak sem hivatásos állományú tisztjei, hanem polgári foglalkozású emberek, akiket az adott szolgálat a vele való együttműködésre – ilyen vagy olyan eszközökkel – beszervez.
Láthatóan igen nagy jelentőséget tulajdonított az előkelőség hatását keltő csomagoknak, ugyanakkor a felsőbb osztályoknak fenntartott szállodák egyidejű kerülésének az a kézikönyv, ami az 1930-as évek Londonjában való minél jobb elvegyüléshez igyekezett segítséget nyújtani a szovjet kémeknek – olvasható a BBC honlapján.
Az alternatív londoni „turistakalauz”, ami többek között gyakorlati tanácsokat tartalmaz a Nagy-Britanniába való beszivárgáshoz, az MI5, a brit kémelhárítás több száz, nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumával együtt jelent meg. A kézikönyv nyilvánosságra hozatalának különlegességét növeli, hogy feltárja, mi lehetett az első konkrét kapcsolat London, és a második világháború idején tevékenykedő egyik legjobb szovjet hírszerző, az úgynevezett „Vörös Zenekar” (angolul: Red Orchestra, vagy németül: Die Rote Kapelle) antifasiszta hálózat vezetője között.
A dokumentumok tanúsága szerint a kézikönyv még a németek által a második világégés idején elsőként elfogott szovjet ügynököktől került a németek kezébe, a brit elhárítás pedig azután jutott hozzá, hogy a nyugati fronton visszavonuló németek hátrahagyták, és valahogy rábukkantak.
Az élet szinte minden részére tartalmaz tanácsokat az útmutató: olyan gyakorlati tippeket, amik a korabeli Londonban a lelepleződés elkerüléséhez szükségesek lehettek. A kézikönyvből többek között megtudhatjuk, hogy a brit főváros West End nevű városrésze északai életével, elegáns hoteljeivel, az ott megszálló külföldi államférfiak és ékszerekkel felcicomázott feleségeik hadával Anglia legszigorúbban őrzött szeglete. Ezért eleve nem ajánlott környék. Maguk a hotelek sem alkalmasak titkos találkák lebonyolítására, mert egyes helyeken alapvető követelmény volt a „szükséges társadalmi státusz” – azaz csak a láthatóan magas társadalmi csoportok tagjait engedték be. Ezt pedig érdemes volt kerülnie minden szovjet ügynöknek – és nem takarékossági szempontokból. Hanem azért, mert egy ilyen társaságból egy felkészületlen személy könnyen kilóghatott, amivel igen hamar feltűnést kelthetett, és sokan gyanúsnak találhatták volna. Márpedig a lelepleződés mindenképp kerülendő ebben a szakmában.
De bármelyik londoni hotelben akarjunk is megszállni – így az ismeretlen szerző –, sose feledkezzünk meg az előkelő útipoggyászról (ne feledjük: az 1930-as években íródott a kézikönyv), mert a britek sokat költenek arra, hogy sok és divatos csomaggal utazzanak, így aki ilyennel nem rendelkezik, az a feltűnést, vagy egyenesen azt kockáztatja, hogy nem kap szobát. És mindennek tetejében még a személyzet és a vendégek emlékezetébe is bevésődik a sajátos „díszlet” nélkül – ahogyan megszégyenülten távozik.
A kézikönyv láthatóan óva inti használóit minden fajta feltűnéstől. A sikeres elkerülés érdekében gyakorlati tanácsokat ad a titkos találkák lehetséges helyszíneiről és azok megközelítésének módjáról. A félreeső kis utcákkal teli Nagy-Londonját például ideálisnak tartja a konspiratív találkozók lebonyolításához. Az oda, és visszaúton egyaránt tanácsos a város központján át menni. Ott ugyanis a nagy áruházak, múzeumok és a metró (mind sok-sok be- és kijárattal) kiváló lehetőség arra, hogy meggyőződjünk arról: senki sem követ – illetve, hogy megszabaduljunk önjelölt árnyékainktól.
De már a korabeli brit fővárosban is kiváló találkahelynek számított a nagyobb metrócsomópontok aluljáróinak szövevénye a szovjetek szerint.
Talán a legkülönösebb tanács mind között azonban mégis az AA klubtagsági igazolvány kiváltására vonatkozó javallat. A magyarázat: 2 font 2 schillinges éves tagság fejében a klub ingyenes jogi képviseletet nyújtott azoknak a tagjainak, akiknek közlekedési balesetek miatt ilyenre lett volna szüksége a bíróságon. Ez persze nem a kommunista Oroszország garasoskodása miatt, hanem olyan gyakorlati szempontból volt fontos, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentsék annak lehetőségét, hogy a hírszerzők és ügynökök személyes kapcsolatba kerüljenek a hatóságokkal.
Követés és megfigyelés a hidegháború idején
A hidegháború idején a két szembenálló blokk közül nyugaton, ott is különösen a magas szinten motorizált angolszász területeken volt jellemző a gépjárműves követés, ott használták és oktatták ezt – míg a helyi sajátosságokból adódóan a keleti blokkban a gyalogos megfigyelés maradt uralkodó (természetesen tömegközlekedés beiktatásával). Persze mindkét blokk hírszerző „cégei” kiképezték az ellenséges terepen dolgozó embereiket az ott jól alkalmazható fogásokra.
A katonai attasék mai napig hazájuk katonai felderítésének fontos figurái, ám a hidegháború éveiben különösen fontos szerepük volt. Természetes volt, hogy nem egyszerűen figyelték őket, de kifejezetten demonstratív figyelést alkalmaztak. A szándékosan feltűnően, szembeötlően végzett követés célja az volt, hogy az illető tisztában legyen vele: rajta vannak, egy lépését sem szalasztják el, ezzel is igyekezve lélektani nyomást gyakorolni a megfigyeltre. A dolog ráadásul kétélű volt. Ha az addig feltűnően figyelt személy egyszer csak azt vette észre, hogy elmaradtak jól ismert kísérői, akkor ijedt meg igazán: sosem tudhatta ugyanis biztosra, hogy azért nem lát senkit, mert nincs senki a nyomában, vagy pedig ő csinál valamit rosszul, és szemmel tartói olvadnak be ügyesen.
Voltak aztán olyan taktikák is, hogy valamilyen megfigyelésre (főleg lehallgatásra) alkalmas technikai eszközt szándékosan észrevehető helyre helyeztek el rendszeresen (merthogy vagy folyton cserélni kellett a hanganyagot rögzítő hanghordozót, vagy épp a megfigyeltek távolították el időről időre) – majd egyszer csak megpróbálták azt, hogy egészen máshova rejtsék el, immár sikeresen. Ha szerencséjük volt, a másik fél – nem találva a szokott helyen, és új helyén sem lelve meg a „poloskát” – egy időre megnyugodva bevette a csalit, így legalább egy ideig használhatóvá vált az eszköz – míg végleg le nem lepleződött.
