Kafka-thriller

Steven Soderbergh, akinek Tarkovszkij zseniális filmjét, a Solarist is sikerült a végsőkig lebutítania, most Kafkához nyúlt. A DVD borítóján ez áll: „Ez a thriller nem egy adaptáció, csak egy rendkívül izgalmas stílusgyakorlat, ahol minden ’kafkás’ dolog fellelhető: misztikum, paranoia, összeesküvés...”

A DVD-fülszöveg még azt is közli velünk, hogy a borzalmak, amelyek főhősünket, Kafkát elragadják, borzalmasabbak annál, amit ő valaha kitalált. Ennek a mondatnak két olvasata van. Az egyik, hogy az élet mindig izgalmasabb, mint az irodalom. Ez hülyeség. Az irodalom, a művészet a valóság megtörténési helye, mondja Gadamer. A valóság nem ilyenebb vagy olyanabb, mint a művészet, mert a művészet valóság. A másik olvasat pedig egyenesen hübrisz. Eszerint ugyanis a rendező kreálta thriller életesebb, harsogóbb ontológiai mezőket jár be, mint Kafka művei.
Ha az ember túlteszi magát a csomagolás bombasztikus reklámszövegein, és bátran nézni kezdi a filmet, az első félórában az a fájdalom hántolja szívét, hogy ez a rendező elmebeteg. (Ráadásul rossz értelemben véve az: az eredetiség, a lombrosói zsenialitás szikrája sem pislantgat agyállománya sötétjében.) Mert mit látunk? Kafka rohangál a tízes évek Prágájában, és szemlátomást nem találja a helyét. Ezzel elég sok idő elmegy. Aztán a történet lassan ráfordul a célegyenesre. Kiderül, hogy íróhősünk laza kapcsolatban van bizonyos anarchista elemekkel, akiket az állam nem annyira szeret. Szaporodnak a hullák. Kafka pedig nyomozni kezd, és egy óra elteltével azon kapom magam, hogy totál belesimultam az érzésbe: Franz most Sherlock Holmesban nyomja.
Jól van, kedves Soderbergh, legyen neked könnyű a föld, mondom magamban, ám meglepő módon a film a végére kissé bejavul. Kafkát ugyanis kutatásai a Várba vezetik. Ez volna ugye az etatista fellegvár, szörnytámaszpont. Itt beleszaladunk egy érdekes képbe. Hatalmas, kupolás terem közepén egy kínzószék tornyosul. Egy ellenálló ül benne. Murnau professzor (jusson eszünkbe a névről Nosferatu) agyakat vizsgál, amúgy mengelésen. Célja, hogy kikísérletezze az ideális rabszolgafajt. A delikvens koponyatetőjét eltávolíttották, pirosan lüktető agyára pedig ráállítottak egy óriási mikroszkópot, mely a kortikális tájképet a terem üvegkupolájára vetíti. Amikor aztán Kafka az állam őrei elől menekülve felkúszik a padlásra, ezen a nagy, vetített agytérképen mászik végig.
Ez szép. Mi más volna az író dolga, mint hogy végigmássza, végigélje, végigmenekülje az agyat? Elidőzni a kanyarulatokban, megtalálni olyan érzéseket, amelyek a normális ember előtt rejtve maradnak, őrjöngő érzékenységgel átélni azt, hogy átzuhan rajtam a világ, hogy az út, amin járok, nem kívül húzódik, hanem bennem.
„Ide már, kedves Glaukónom, nem tudsz követni” – mondja Platón Szókratésze egy kanyarulatos gondolatmenet kezdete előtt tanítványának. Platónt majmolva kezdhetném ezzel szövegem lezárását: „Ide már, kedves Soderberghem, nem tudsz követni.” Az út, amin élünk, szakaszokra oszlik. Az Út, ami felé (és ami felől) élünk, a végtelen ingoványa. A semmiből jövünk, a semmibe tartunk. Baktatunk az úton, olykor az Úton is talán, egyszer diadalmasan szökdécselve, máskor gyötrelmesem kúszva-mászva. Ha nem vétjük el, pont a végén érünk a sötétségbe. Dideregve állunk egy kemény, néma mélység előtt. Bólintva: ez volt az élet. Volt helyeink szanaszéjjel: levetett, senkire nem jó ruhák.