Tanács István: Ahogyan a pók kiszív minden emészthetőt a hálójába került légyből...

Tanács István: A Pick utolsó öt évének története nem arról szólt, hogy a versenyképesség érdekében áldozatokra van szükség. A tulajdonos a menedzsmentnek azokkal a tagjaival került először szembe, akik hosszú távú szakmai koncepciót szerettek volna követni. Ilyen koncepcióra nem volt szükség: a terv mindössze annyi volt: minél előbb, minél több pénzt kifacsarni a cégből. Ez részben sikerült is, kívülálló nem tudhatja pontosan, hogy mennyi pénzhez jutott az Arago fő tulajdonosa, Leisztinger Tamás a Pickkel kapcsolatos tranzakciók révén. Hozzáértők úgy vélik: legalább két-háromszor annyi pénzt vett ki belőle, mint amennyit beletett. Részben mégis kevésbé sikerült, mint ahogyan sikerülhetett volna: végül nem tudták olyan áron eladni külföldi szakmai befektetőknek a cégcsoportot, amilyenen szerették volna. Zseniális elme kellett hozzá, ahogyan és amennyiért megszerezték a Pick többségi tulajdonát, leértékelődtek a kisebbségi tulajdonosok részvényei, hozzáférhetővé vált a cégben felhalmozott óriási érték. Ahogyan a pók kiszív minden emészthetőt a hálójába került légyből, és csak a száraz váza marad ott – körülbelül úgy szívták ki a Pickből is mindazt, ami pénzre váltható volt. Ami ottmaradt, az az egykori cég kiszikkadt teteme: veszteségesen, eladósodva, az összeomlás előtt. Abban, amit kiszívtak, kifacsartak a térséggel, várossal, beszállítói körrel összenőtt cégből, tömérdek embernek a munkája, az egzisztenciája, a létbiztonsága is benne volt. Volt-e valami értelme az egésznek – azon túl, hogy egy vagy néhány nagy formátumú játékos ebben a mások életével is folytatott játszmában tömérdek pénzhez jutott, amit aztán más, hasonló játszmákban működtethet tovább?

(Népszabadság, 2005. július 1.)