Etüdök gépzongorára

Nyikita Mihalkovnak van két zseniális filmje. A kezdeti időkből. Később aztán a metafizikus tömbszerűség, az áttetsző tisztaság filmjeiből eltünedezett, és – párhuzamosan azzal, ahogy a Nyugat, ráharapva Nyikitára, egyre több pénzt tolt alá – a cselekménybonyolítás megette a lényeget.

Végh Attila
2005. 08. 12. 6:25
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mintha a dolgok helyett egyre inkább a történetek érdekelnék a rendezőt. Ez az epikus irányultság általában nem tesz jót a művészfilmeknek. A régi szentencia jut eszembe: míg az urak magukról a dolgokról beszélgetnek, a szolgák egyedi esetekről fecsegnek.
Mihalkov mindkét zseniális filmje – az Etüdök gépzongorára és az Oblomov néhány napja – irodalmi adaptáció. Most mindkettőt megvehetjük képlemezen. Jómagam is így cselekedtem. Szépen megvettem az Etüdök... -et, hazavittem és megnéztem huszonharmadszor. Ugyanúgy üt, mint elsőre. Az irodalmi alap Csehov cím nélkül fennmaradt, mifelénk általában Platonov címmel játszott darabja. Gyülekezik az úri (inkább dzsentri) társaság egy nyaralóban. Kvaterkáznak, vicelődnek, aztán – némi késleltetéssel – megjelenik Platonov. Igazi bölcs: vénember és gyermek, bohóc és könyörtelen ítélethirdető. Bekapcsolódik ő is a bolondozásba.
A levegőben azonban egyre inkább elomlik valami bomláshangulat. A beszélgetés folyamatos, de a csevegés szövedéke rendre fölfeslik valahol. A vigalom kellős közepén megjelenik egy szegényember. A társaságban vidámkodó orvoshoz jött. Felesége ugyanis nagybeteg. Az orvos elküldi, most nem ér rá, majd talán holnap kimegy a beteghez. Most fontos dolga van. (A zálogosdiban most épp az a halaszthatatlan feladat esett rá, hogy egy disznó hátán kell lovagolni.) Amikor a szegényember távozik, Platonov őrjöng. Nem bír elviselni ekkora immoralitást.
Amikor aztán elcsendesül, a tréfálkozás folytatódik, mint annak a rendje. Aztán megint megroskad a jókedv épülete. Feltámadnak a múlt árnyai. Platonov valaha szerelmes volt Szofjába, abba a hölgybe, aki most férjével van itt. Platonov akkor diák volt, és a nőnek nem volt mersze elutazni vele a semmibe. Most már minden kimért mondat mögött rezeg a levegő. De a nagyjelenet, a híres Platonov-monológ még hátravan. Az akméjához, élete feléhez elért Platonov megrendítő monológban kiáltja világgá élete értelmetlenségét. Micsoda remények, és semmi nem lett belőlük! Platonov őrjöng, sír, visít és búg. Felesége arcába ordítja, hogy csak jobb híján vette el, mert tudta, hogy ez a semmilyen nő, ez a nyárspolgár soha nem fogja megérteni őt. Azzal kitépi magát a gyülekezetből, és elrohan a tenger felé.
A tenger vizében történik meg a feloldozás. A megvetett feleség Platonov után rohan, és zokogva a nyakába borul. Szereti. Az ifjúkori remény odalett, hit pedig nem is volt soha. Megmaradt az, ami nélkül az ember zengő érc, pengő cimbalom. Ez van.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.