Die Welt (welt.de)
A konzervatív napilap a Merkel–kormány első lépéseinek apropóján készített interjút egy ismert német közgazdásszal. Meinhard Miegel kifejti: a politika már a helyes irányba mozdul, de ezt túlzottan lassan teszi; olyan vonatok után szalad, melyek már 10–12 éve elindultak. „Túl sok dolgot hagytak túl sokáig magára: a népesedést, a költségvetések eladósodását, a szociális ellátórendszerek szétesését” – így a közgazdász. Szerinte nem lehet megkerülni a szociális rendszerben a megszorításokat, akkor sem, ha ez nagy tiltakozást vált ki. A közkiadások 60 százaléka Németországban szociális feladatokra megy el, ez majd minden harmadik megtermelt euró. Miegel szerint a nagykoalíció legnagyobb tette, hogy szépítés nélkül feltárta a német költségvetések – szövetségi állam, tartományok, önkormányzatok – katasztrofális helyzetét, 81 milliárd eurós hiányát. Ekkora összeg hiányzik 2006-ban, így a fenti költségvetések naponta 220 millió euróval adósodnak el. Egyértelmű, hogy ez így tovább nem mehet. A koalíció azonban a lyukakat háromnegyed részben új bevételekkel, adónöveléssel és csak egy negyed részt kiadás csökkentéssel kívánja betömni. Németország évtizedek óta a társadalmi alapjait zabálja fel: nincs elegendő gyermek, s ők sem részesülnek a szükséges oktatásban és képzésben. A kutatás-fejlesztésben már régóta nem foglal el az ország vezető helyet, s a költségvetési befektetések arra sem elegendőek, hogy legalább a jelenlegi helyzetet stabilizálják. A tarthatatlan helyzet a hatvanas években kezdődött, de főként a hetvenes években öltött ugrásszerű mértéket. Ludwig Erhardot (1963–1966 között kancellár – a szerk.), aki mértékletességre szólította fel kortársait, egyszerűen kigúnyolták. Miegel szerint igaz az a tétel, hogy a hatalmas munkanélküliség ellenére lenne Németországban elegendő elvégzendő feladat. Ma azonban az értékteremtés jelentős része a fekete és szürke gazdaságban történik, évente közel egymillió külföldi kap különleges munkavállalási engedélyt, mert a „bennszülöttek” bizonyos munkákat nem hajlandóak elvégezni. Miegel az igazságosság fogalmának állandó emlegetésére visszakérdez. Úgy véli, mindazok, akik olyan sokat beszélnek az igazságosságról, azok az egyenlőségre gondolnak, méghozzá az eredmények egyenlőségére. Ezt azonban a társadalom már képtelen elviselni – véli Miegel.
Berliner Zeitung (berlinonline.de/berliner–zeitung)
A német főváros lapjában Sonja Margolina „Bizonyos mértékig debil” című írásában foglalkozik az orosz értelmiség francia lázongások miatti kárörvendésével. „Ha a párizsi elővárosok nem égtek volna, ki kellett volna találni az iszlamista fiatalok lázongását. Ez gondolható, ha valaki az orosz elit állásfoglalását tanulmányozza, mely végre lehetőséget kap arra, hogy győzelmét ünnepelhesse a politikailag korrekt és gyáva Európa felett és végre a szemébe mondhassa véleményét” – írja a szerző Viktor Jerofejev orosz írót idézve, aki egy francia lexikon 1904–es kiadásában talált rá álláspontja igazolására. Egy rádióbeszélgetésben Jerofejev kijelentette: egyetért a régi Larousse lexikon megfogalmazásával, miszerint a néger is ember, de értéktelenebb. „A 60–as évek óta minden megváltozott”, sajnálkozik Jerofejev, „korábban a néger emberszabású majom volt, de erről már nem szabad beszélni. ... A néger intellektuálisan gyengébb, egy bizonyos fokig debil ... Ezekkel az emberekkel szemben megfelelő viselkedést kell kidolgozni ...tudva, hogy csekélyképességű és képtelen a valóságot, mint azt a franciaországi fehér többség teszi, érzékelni.” A nyugat problémáit, legyen az Irak vagy Franciaország, az orosz elit örömmel veszi. A Kreml ezeket arra használja, hogy magát mint az iszlám terrorizmus elleni védművét láttassa. Ezzel kihúzza a talajt a kaukázusi, brutális akciói miatt Moszkvára zúduló nemzetközi kritika alól. Fasisztoid egyének zsákmányolják ki az oroszok kaukázusiakkal szemben meglévő fóbiáját, hogy politikai célokra mozgósíthassák híveiket. A lángoló franciaországi elővárosokban találták meg azt az eszközt, amivel saját csecsenföldi és beszláni csődjüket a távolban élők (a franciaországi fehérek – a szerk.) – iránti szeretetté transzformálhatják.
Die Welt (welt.de)
A konzervatív napilapban az ismert müncheni történész, Michael Wolffsohn Jeges hallgatás című írásában emlékezik meg Willy Brandt híres gesztusáról, leborulásáról a varsói gettó emlékműve előtt. 1970 őszén a nyugatnémet-izraeli kapcsolatok mélypontra süllyedtek. Barátja, Klaus Harpprecht 1970.október 2-án javasolta a kancellárnak: „Ideje lenne részedről egy nyilvános gesztusnak.” Brandt megértette a tanácsot és remekül reagált. 35 évvel ezelőtt, 1970. december 7-én rázta meg a világot az alázat nyilvános aktusával a varsói gettónál a szociáldemokrata politikus. Vagy mégsem? Jóval kevésbé, mint azt Németországban gondolták és ma is gondolják. Lengyelország és a többi kommunista számára Brandt térdre hullása bosszantó volt. Ezekben az országokban a politika egyszerűen nem vett tudomást a gesztusról. Jeges hallgatás volt a válasz. Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök jelentette az egyetlen kivételt, aki maga is megjárta Auschwitzot, és Brandt fülébe súgta, hogy a feleségét mélyen meghatotta a térdre hullás. A kommunista felfogás szerint nem „a” zsidók, hanem „a” kommunisták voltak a nemzetiszocialista bűnök legfőbb áldozatai, s mindenekelőtt a kommunista államok anyaországa a Szovjetunó. Lengyel nemzeti, nem kommunista szemszögből nézve, „a” lengyelek voltak a legfőbb áldozatok. A többi áldozat között említették, eléggé kelletlenül „a” zsidókat. A nacionalista és a kommunista lengyelek egyetértettek hagyományos és erőteljes antiszemitizmusukban. Két évvel Brandt térdre borulása előtt, 1968. márciusában a lengyel kommunista párt egy igen népszerű antiszemita kampányt indított. Henry Kissinger, Nixon elnök biztonsági tanácsadója kijelentette: Brandt „keleti politikája” Rapallóra gondol, a nacionalista német külpolitikai szellemre. Washington akkor a hiányzó külpolitikai konzultációkat panaszolta fel. Kissinger (pedig ő maga is németországi zsidó családból származott – a szerk.) az emlékirataiban is éppen csak, érzelmek nélkül említi meg a térdre borulást anélkül, hogy azt kommentálná. Pompidou francia elnököt sokkolta Brandt gesztusa. Kijelentette: a „nyilvános figyelem” nem igazol „minden áldozatot és a nagy gesztusokat”. A politika az elnök szerint az adok–kapok kemény üzlete alázat és érzelmeskedés nélkül. Hasonlóan, de még hűvösebben reagáltak a britek: „Hiányzik az ellentételezés.”
origo.hu
"Köcsögök, elküldtem a k.rva anyjába" - így beszél Magyar Péter az újságírókról
