Pomogáts Béla: A nemzetpolitika jövője

Pomogáts Béla: Lássuk a tényeket. Az első világháború előtti években nagyjából ugyanannyi magyar és román élt a térségben: tíz és fél millió. Mára a magyarság száma egynegyedével emelkedett, a románoké több mint a kétszerese lett. Trianon után három és fél millió magyar „került” az utódállamokba (a maradék országban hétmillió maradt), vagyis a nemzeti közösség egyharmada jutott idegen (és vele szemben) többnyire nyíltan asszimilációs szándékokat képviselő kormányok uralma alá. Ez a szám mára egymillióval csökkent. Romániában a 80-as évek végén nagyjából kétmillió magyar élt, ma mindössze másfél millió, Szlovákiában hétszázezer, ma félmillió, a Vajdaságban félmillió, ma háromszázezer, Kárpátalján kétszázezer, ma százötvenezer. A magyar népesség jó egynegyede mindenütt elveszett másfél évtized leforgása alatt. Részben az elvándorolás, részben az asszimiláció miatt. A 80-as évek végén bekövetkezett közép-európai átalakulások megnyitották az utat az elvándorlás előtt, és csak Erdélyből jóval több mint százezer magyar vándorolt ki Magyarországra (illetve Nyugatra) – valójában ennek köszönhető, hogy az anyaországban a népességfogyás nem öltött drámai méreteket. Mindenesetre az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarság számának csökkenése máris végzetesnek mondható. Persze ez nem másfél, inkább négy-öt évtizedes folyamat. Ennek következtében veszítették el magyar többségüket és uralkodó kulturális karakterüket olyan erdélyi nagyvárosok, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti és Marosvásárhely vagy a Vajdaságban Szabadka, a Felvidéken Kassa, Kárpátalján Ungvár.

(Magyar Hírlap, 2006. március 29.)