Bayer Zsolt: „Mi, magyarok tehát nem azért akarjuk Magyarországot magyarrá tenni, mert így fajibb lesz – hanem mert igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb.”
Valahogy így. De én már nem akarom. Elfáradtam. Beleöregedtem. Elég nekem a magam baja. Elég a három fiú – s talán majd még egy kislány… Majd a fiatalok. Akik az EU szétesése (nagyjából húsz év) és a fellángoló európai nacionalizmusok idején értetlenül állnak majd, és felteszik a kérdést: miért nem szeret bennünket senki, amikor mi a végsőkig elmentünk az önfeladásban és a talpnyalásban? Mert Európában mindenki a maga nemzeti ügyeinek a kovácsa és szószólója. Különösképpen azok a velünk együtt szovjet muzsiksorba kényszerített kelet-közép-európai népek. Már régen elhagytak bennünket. (A románok meg úgy fognak belépni az unióba, hogy még az unió lesz nekik hálás, amiért méltóztattak…) Mi pedig? Eh… Fárasztó. Nálunk a szervilisek hada azért szidja hetek óta megint az Orbán-kormányt, mert az visszavette a kanadaiaktól a repteret, és ezzel – úgymond – százmilliárdos kárt okozott az államnak, vagyis a magyar adófizetőknek. Na most, tudják melyik ez a reptér? Az, amelyiket Gyurcsányék 2005-ben eladtak 464,5 milliárd forintért. Képzeljék el, ha Orbánék nem veszik vissza, ezek mit adtak volna el? De inkább ne képzeljék el. Akik elképzelik, úgyis tudják, micsoda aljas, ocsmány, undorító hazugság ez az egész. Akik pedig nem, azok majd gyűlölik Orbánt. Amikor télen megfagynak majd, akkor is. A birkák…
P. S.: Szeptember 23-án azért ott leszek. S ha kell, hát október 23-án még inkább… Csak csináljunk valami komolyat végre.
(Magyar Nemzet, 2006. augusztus 4.)
Visszafoglalás – A posztmodern és a posztstrukturalizmus + videó
