Helyi választások: Európában „népszavazás”

Nemcsak a sajtó, de a politikai szféra is egyfajta megmérettetésnek tekinti a helyi választásokat Európában: olyan lakmuszpapírnak, amely kimutatja, miként viszonyulnak a választók a hivatalban levő kormányhoz, mennyiben fogadják el annak politikáját. Mindeközben a közelgő hazai megmérettetés előtt épp ennek ellenkezőjét hangoztatják kormányzati szereplők.

„Arról döntenek a választópolgárok, hogy milyen irányt vegyen egy-egy település fejlődése és kiket bíznak meg ennek megvalósításával” – e szavakkal csatlakozott Ujhelyi István, az MSZP alelnöke ahhoz a kormánypárti politikusokból verbuválódott táborhoz, melynek meggyőződése, hogy – mint Ujhelyi mondta: „nemcsak káros, hanem politikai szélhámosság is összemosni a helyi önkormányzást és annak szerepét a kormányéval”. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke is hasonlóan fogalmazott: „Vasárnap önkormányzati választás és nem népszavazás lesz, még akkor is, ha valaki, aki állítása szerint soha nem hazudott, mást mond”.

Szinte végtelen az európai ellenpéldák száma: a valóban demokratikus berendezkedésű országokban a helyi választások minden alkalommal a hatalmon levő kormány politikájának egyfajta mércéjeként, „népszavazásként” mutatkoznak meg a sajtóban, a bel- és külpolitikai elemzésekben.

Gerhard Schröder német kancellár bukását 2005-ben két, az SPD által elvesztett tartományi választás pecsételte meg: az igen népszerű schleswig-holsteini Heide Simonis miniszterelnök 2005. márciusi veresége, valamint a csúfos kudarccal végződött májusi északrajna-vesztfáliai választások. A mintegy 18 milliós lélekszámú, óriási gazdasági potenciált jelentő tartományban közel fél évszázada kizárólag szociáldemokrata kormányokat szavaztak meg. Az urnák bezárását követően, alig fél órával később Franz Müntefering pártelnök elismerte: megingott a bizalom a kormány ellen, ezért előrehozott parlamenti (Bundestag-) választásokat tartanak. Az északrajna-vesztfáliai kampány során arra panaszkodtak a vörös-zöld koalíció politikusai, hogy a választásban alig játszanak szerepet a tartományi ügyek, a lakosság ugyanis Schröder-kormány berlini politikájáról kívánt voksolni.

Idén a szeptember 17-i tartományi választásokat (Mecklenburg-Előpomeránia, Berlin) a német sajtó – és maga a politikai szféra is – a nagykoalíciós kormány megítélése tesztjeként értékelte.

Franciaországban a 2004-es regionális választásokat követően elemzők egyértelműen kiemelték, hogy a kormányzó jobboldal „összeomlással felérő vereséget szenvedett el”. A 22 franciaországi és a 4 tengeren túli régió túlnyomó többségét szerezte meg ugyanis a baloldal. A sajtóvisszahangokból egyértelműen kicsengett, hogy a szavazók „büntették” a kormányzat szociális politikáját. A választás eredményeképpen megingott Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök széke is: a szocialisták győzelmüket követően a kormányfő menesztését követelték a köztársasági elnöktől. A francia politikai hagyományok részeként a hatévente sorra kerülő regionális választásokat minden alkalommal olyan lehetőségnek tekintik, amely egyértelmű és komoly kihívás a kormányzat számára, s melyen a választói akarat mintegy lakmuszpapírként mutatja ki, hogy elégedettek-e, jó irányba megy-e szerintük az ország.

Mintegy előkészítették Silvio Berlusconi és az általa vezetett Forza Italia 2005-ös választási vereséget az olasz helyhatósági választások, ahol 13 körzetből 11-et szerzett meg a Romani Prodi Olajfája által fémjelzett baloldali pátszövetség. „A helyi választások nemcsak a provinciális aggodalmakra koncentrálódnak. Nehéz elképzelni, hogy az országos események ne lennének hatással az emberek szavazási módjára” – írta ekkor a La Stampa a kormányfő megvesztegetési botrányára utalva.

Három évtizede nem szerepelt olyan gyengén a kormányzó Munkáspárt, mint 2006 május elején tartott angliai részleges helyhatósági választásokon. A vereségeket követően felerősödtek a Tony Blair távozását követelő hangok, maga a kormányfő pedig ezt követően kezdte meg hosszúra nyúlt, máig tartó búcsúzkodását: bejelentette, hogy több választáson nem kívánja megméretni magát.

A vereség okait keresgélő sajtó később is felidézte, hogy szerencsétlen módon éppen a választások előtt kerültek napvilágra olyan ügyek, amelyek lejáratták a kormányt: a munkáspárti John Prescott miniszterelnök-helyettes és titkárnője viszonya, illetve az, hogy Charles Clarke belügyminiszter „jóvoltából” nem toloncoltak ki több mint ezer külföldi bűnözőt, köztük kábítószerkereskedőket és gyilkosokat azután,hogy azok letöltötték büntetésüket.