„Ne számold a napokat, ne számold a mérföldköveket! Ne habozz! Ne csendesedjen dühöd! Gyilkolj” – e szavakkal fanatizálta a Vörös Hadsereg soraiban nagy példányszámban osztogatott írásában Ilja Ehrenburg a szovjet katonákat.
Kellett-e a biztatás nekik, vagy sem, de Magyarország kegyetlenül megszenvedte a rövid időn belül bekövetkezett második megszállást, amely – a trianoni határok között fekvő területeket tekintve – április első napjaiban, általános felfogás szerint 4-re (egyes források szerint még ezután is folytak harcok német csapatokkal az ország területen – a szerk.) az ország utolsó falvaiban is megtörtént.
„A kísértetvárosban, Hevesen őreink nyolcóránként váltották egymást. (…) A Kossuth Szálloda nagytermében lehettem, középen villanylámpa égett, s mintegy száz ember feküdt a csupasz padlón. Valóságos utcák képződtek foglyokból, ahogy két sorban lapultak egymás mellett, és a fejük összeért. Piszkosak, szakállasak, rongyosak és ápolatlanok voltak; amikor beléptem, felemelték a fejüket, tekintetükben az őrültek kétségbeesése és elborult értelme remegett. (…) Ez a Magyarországon harcoló II. ukrán hadsereg börtöne, vegyesen vannak itt mindenféle nemzetiségűek, katonák és civilek.”
Kalandfilmbe illő körülmények között került Kovács Imre, a fenti sorok szerzője a szovjetek által megszállt magyar területeken bejárt, hosszas kálváriájának első állomására. Magyarország megszállása című könyvében a népi írók táborának közismert tagja, (a koalíciós időszakban a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese) tanulságos élménybeszámolót ad mindkét okkupációról: szenvedő alanya volt ugyanis mind a német, mind a szovjet inváziónak.
Kovácsnak közismert németellenessége miatt szó szerint a német megszállás első órájától kezdve bujdosnia kellett; lélegzetelállítóan izgalmas emlékirataiban megírja, hogy a városból hazatérve azt észlelte: házuk előtt 1944. március 19-én géppisztolyos SS-katonákkal megpakolt autó várta őt. Kovács, aki Bajcsy-Zsilinszky Endrével részt vett a német megszállókkal szemben megszervezett ellenállásban, s hajszál híján úszta meg a kivégzést, társaival 1945 elején szökött át az oroszok által már ellenőrzött területekre, hogy a németek által megszállt országrészben működő Felszabadítási Bizottság nevében összeköttetést keressen a magyar hatóságokkal.
A szovjet hatóságok automatikusan kémként, „partizánként” kezelték, így Kovács különféle, az ország területén létrehozott rabtáborokban, illetve a táboroktól táborokba hajtott fogolymenetekben sínylődött. Időnként kihallgatásra vitték, megpróbálták rákényszeríteni, hogy vallja be: angol kém. Azt, hogy egyáltalán túlélte kálváriáját, bátorságának köszönhette: Gödöllőn megszökött, mielőtt a hatalmas, főleg a Pesten elfogottakat összezsúfoló fogolytáborba értek volna vele.
Kovács írja le: „Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája. Döbbenetesen befejeződött valami, amit visszahozni, visszacsinálni nem lehet. (…) Nemzeti fejlődésünket gyakran megszakították drámai események (1241, 1514, 1526, 1848–49, 1918–19), anélkül azonban, hogy menetét és jellegét megváltoztatták volna.”
Most viszont megváltoztatták. Az iszonyatos trauma mellett, ami nemcsak az jelentette, hogy a fegyveres megszállók minden járókelőt kiraboltak, minden háztartásba betörtek, kislányoktól az öregasszonyokig nők tömegeit erőszakolták meg, agyonlőve a tiltakozó hozzátartozókat, hanem a magyar történelemben eddig példátlan módon az országot kiszakították az európai vérkeringésből.
A szovjet történetírás később Budapest és Magyarország elfoglalásáról írt; szó sem esett arról, hogy bárki „szabadítani” akarna. A beözönlő, hordaszerű hadsereg ugyan kiszabadított fogságából olyanokat, akiket származásuk vagy nézeteik miatt az előző, zavaros időszak keretlegényei vetettek oda; ám e pozitív szerepet azonnal „árnyalja”, hogy a lakosság szinte teljes egészét ellenségként kezelték; Kovács becslése szerint egymillió embert tartottak fogva Magyarországon a minden általuk megszállt területen azonnal felállított rabtáborokban az új hódítók.
Az április 4-i megszállás jellemző mozzanata volt báró Apor Vilmos győri püspök vértanúhalála: a keresztény magyar állam elestét is jelzi, hogy a főpap nem sokkal korábban, április 2-án halt bele lőtt sebeibe egy szovjet katona „jóvoltából”. A győri Püspökvárban, a Káptalandomb alatti pincerendszerben mintegy 400 menekült zsúfolódott össze a szovjet invázió napjaiban. A korábban németek és a szálasista keretlegények elől bujdosó zsidókat bújtató Apor most megszervezte, hogy a nélkülözők számára gulyáságyúk biztosítsák a pincékben a túlélést, dinamók pedig a világítást arra az esetre, ha a város áramszolgáltatása szünetelne. Amikor részeg orosz és ukrán katonák nőket követeltek fegyvereikkel hadonászva, a püspök személyesen utasította ki őket a pincéből. A martalócok távoztak ugyan, ám egyikük visszafordult, és géppisztolyával végigkaszálta a helyiséget. Ekkor szenvedett halálos sérülést Apor, aki néhány nap múlva hashártyagyulladásban vesztette életét.
Április 4.: egy megszállás kezdete, amely egy másik megszállást váltott fel; egy korszak kezdete, amikor –mint azt Faludy György is megírta Kádár Jánoshoz címzett versében – egy országot toltak vissza Ázsiába.
Források: Kovács Imre: Magyarország megszállása
Antony Beevor: Berlin, 1945 – Az összeomlás
MNO
origo.hu
Menczer Tamás: Ilyen, amikor kiderül az igazság! - videó
