„Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz: élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga Isten lesz. A másik Isten meg nem lesz.” Fjodr Mihalovics Dosztojevszkij Ördögök című regényében már 1872-ben előrevetítette mindazt a rombolást, melyet sivár lelkű, életidegen szobatudósok zúdítanak a mindig álmos, öntudatlan Oroszországra. Azt persze még a regény fent idézett hőse, Kirillov sem álmodhatta, hogy ez a szívós méreg, ez a politikai balból elfajzott balsors lényegében egész kultúránkat, a keresztény vallású európai ember által világszerte elterjesztett, stabil erkölcsi értékrendet is kikezdi.
1917. április 9-én (az Oroszországban akkor még Julián-naptár szerint, amely 12 nappal maradt el a Nyugaton és Közép-Kelet-Európában is használatos Gergely-naptártól, március 27-én) délután 3 óra 20 perckor elindul egy vonat Németország felé Zürichből. 32 orosz emigránst szállít a szerelvény, amely különvonatként úgy halad át Németországon, hogy minden más vonattal szemben elsőbbséget élvez. A vagonokba végig nem teszik be a lábukat a német hatóságok. Az utasok között, derül ki Richard Pipes Az orosz forradalom története című könyvéből, ott van Vlagyimir Iljics Lenin, felesége, Nagyezsda Krupszkaja asszony és Grigorij Zinovjev is. A április 20-án érkezik a Keleti-tengerhez. Innen Stockholmba hajóznak, ahol Alexander Helphand Parvus, a német kormány tanácsadója és Lenin munkatársa, az osztrák Karl Radek megállapodnak, milyen pénzügyi támogatást nyújt a német kormánya bolsevikoknak.
Lenin, az akkor már hosszabb ideje akut szifiliszben szenvedő, ezért fejfájásos, ingerlékeny „néptribun”, aki az oroszokat egyébként sem tartotta sokra, feladatot teljesített: szét kellett zúznia az orosz államot.
Az ügynök színrelép
„Feltétlenül arra kell törekednünk, hogy Oroszországban a lehető legnagyobb káoszt teremtsük (…) akkor a forradalom elkerülhetetlenné válik és olyan formákat ölt, amelyek szétzúzzák az orosz állam stabilitását” – sürgönyözte korábban Berlinbe a dániai német nagykövet, aki a Leninéket jól ismerő Parvus hatása alatt állt. 1916-ban Vilmos császár is fontosnak nevezte, hogy „valamelyik hadviselő felet különbékével leválasszuk”. Tehát nem valami fátum lökte vissza a történelem szemétdombjának, az emberiség történetének e különös végtermékét Oroszországba a legnagyobb káosz idején: Leninnek kifejezetten feladata volt, hogy összezúzza az orosz államot, amely egyébként is végóráit élte. Törpepártja, a Szociáldemokrata Pártból kiszakadt bolsevikoké még népszerűsége 1907-es csúcspontján is csak 46 ezer főt számlált egy 150 milliós országban. Az 1910-es években,a háború előtt a bolsevivok és a mensevikek összesen számolhattak mintegy 10 ezer emberrel. A tagság főleg értelmiségiekből állt. A munkások „nem értek rá” – idéz korabeli forrásokat a történész.
Lenint nem sokkal azután ültették vonatra megbízói, hogy március 4-én lemondott a trónról II. Miklós cár. A tragikus sorsú uralkodó, akit később a bolsevik pribékek családjával együtt mészároltak le, azért távozott a trónról, mert tábornokai azt sulykolták neki: félreállása a tét, hogy a békétlenségbe süllyedt Oroszország folytathassa a háborút a győzelem kivívásáig. A Szentpétervárott lezajlott, a helyőrség váratlan erejű lázadásából kipattant februári forradalom után az Ideiglenes Kormány és a kormányt ellenőrző Végrehajtó Bizottság birtokolta a hatalmat.
A saját népét korabeli források szerint megvető, tömegek legyilkolására mindig vérszomjas, de saját bőrét minden alkalommal gyáván mentő Lenin 1917 júliusában állt először szervezett fegyveres puccs élére Pétervárott. Előtte éppen Finnországban bujdosott, mert félt a reá leselkedő akasztókötéltől: a hatóságok nyomára jutottak a németekkel folytatott üzelmeinek. A frissen hazatért Lenin kudarcot vallott: mikor a városban elterjedt,miféle üzelmeket folytatnak ő és cimborái a németekkel, a hangulat szinte percek alatt megváltozott és a helyőrségi katonák elpártoltak a zendülőktől.
A puccs
A körülmények szerencsétlen összejátszása, Kerenszkij miniszterelnök gyengesége beteges rettegése az egykori cári Oroszország elitje, illetve a hadsereg „ellenforradalmától” (puccsistának tekintette például az egyetlen, akkor még beavatkozni képes és hajlandó, hadra fogható erőt vezető Kornyilov tábornokot, aki kész volt bevonulni Pétervárra és helyreállítani a rendet) olyan helyzetet teremtett, hogy a bolsevik puccs szinte csak Leninék szándékán múlott. Az eseményeket többek közt a „népvezér” gyávasága késleltette, cselekedni és főleg személyesen kockáztatni ugyanis épp úgy rettegett, mint amilyen gátlástalanul képes volt elrendelni bármikor ezrek halálos ítéletét.
Amikor a németek a Rigai-öbölben komolyabb tengeri műveleteket kezdtek és több sziget elfoglalásával veszélyeztették Petrográdot, a kormány Moszkvába készült, hogy biztosítsa cselekvőképességét. A bolsevikoknak az október eleji helyzet kitűnő alkalmat kínált, hogy megvédjék a „forradalom fővárosát”. A zűrzavaros helyzetben október 21-22-én a Forradalmi Katonai Bizottság a Szovjet nevében átvette a helyőrség irányítását. Módszereik agyafúrtságára jellemző, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság küldöttsége egy semmitmondó, korábban elfogadott határozattal állított be a vezérkarhoz: a dokumentum szerint szorosabb kapcsolatra van szükség a hátország és a front között. Ezt a dokumentumot a bizottság bolsevik szóvivője már úgy ismertette a vezérkari tiszteknek, hogy a vezérkar parancsai csak akkor lépnek életbe, ha a Forradalmi Katonai Bizottság ellenjegyezte őket. A határozatról előző nap szavazó katonák persze soha nem fogadtak el ilyen értelmű határozatot. Miután a helyi parancsnok letartóztatással fenyegette a küldöttséget, azok a Szmolnijba, a bolsevik felkelés újabb központjába visszatérve egy hirtelen összeverbuvált, tehát semmiféle legitimitással nem rendelkező gyűlésen döntést hoztak, miszerint a katonai vezérkar az ellenforradalom eszközévé vált. A helyőrség tehát csak akkor kell engedelmeskednie, ha parancsait jóváhagyja a Forradalmi Katonai Bizottság.
A végjáték szánalmas volt: október 24-én tiszti iskolások őriznek néhány fontosabb csomópontot, Kerenszkij rezidenciáját és a Téli Palotát, az egyetlen, a kormány kezén levő épületet. Az október 25-ére virradó éjjelen a bolsevikok különösebb ellenállás nélkül elfoglalják a város főbb pontjait, de a Téli Palota továbbra is a kormány kezén van. A „forradalom” napján, október 25-én kinyitnak a hivatalok, működnek a gyárak, megtelnek a szórakozóhelyek. Senki nem sejti, hogy milyen mérvű változások történtek. Kerenszkij, aki közben a frontra szökött, könyörög a III. lovashadtestnek, hogy azok vonuljanak be Pétervárra, de a katonák egyszerűen leszállnak a lóról, nem hajlandóak részt venni az akcióban. Miközben a kabinet tagjai a Téli Palotában várják a segítséget, a bolsevikok által Pétervárra csődített 5000 kronstadti tengerész nem kezdi meg az erőd ostromát, mert nincs hozzá bátorságuk. A puccsista Forradalmi Katonai Bizottság ultimátumot küld a kabinetnek, hogy adják meg magukat, különben tűz alá veszik a palotát a tengerparti ütegekből. A miniszterek unottan fecserésznek, telefonon beszélgetnek barátaikkal és felöltőben alszanak. Az Aurora cirkáló, melyen nincs éles lőszer, este 9-kor díszlövést ad le; 11-kor a Péter-Pál erődből 35 lövedéket lőnek ki, immár éleslőszerrel, a palota felé, ebből 2 találja el az épületet, kisebb kért okozva. A palota védőit elbátortalanítja, hogy nem jönnek a felmentő seregek, s kezdenek elszéledni. A bolsevik párti erők által összetoborzott csőcselék a nyitva hagyott kapukon és az ablakokon át hatol az épületbe, vandál pusztításba kezdenek. A miniszterek nem akarnak vérontást: nekik fontos az orosz ember, nem úgy, mint Leninnek. Elrendelik, hogy a „junkerek”, tehát a tiszti iskolások, adják meg magukat. A törvényes orosz kormány tagjait letartóztatják és a Péter-Pál erődbe kísérik.
Ezután nyílik meg a szovjetkongresszus a Szmolnijban, ahol a szociálforradalmárok (eszerek) elítélik a puccsot és követelik a bolsevikoktól hogy tárgyalások kezdődjenek az Ideiglenes Nemzetgyűléssel. Trockij bukott elemeknek nevezni a néhány hét múlva, a nemzetgyűlési választásokon győzelmet arató (40, 4 százalék: erről épp úgy hallgatnak a máig a valóságot elfedő történelemkönyvek, mint a bolsevikok 24 százalékáról) elérő politikai ellenfeleit, s kijelenti, hogy azok a történelem szemétdombjára valók. A teljes káosz napjaiban Lenin első dolga, hogy elfogadtat egy dekrétumot a „békéről”: felhívást a hadban álló hatalmakhoz, hogy egy olyan békéről kezdjenek tárgyalásokat, amelyben nincs szó a későbbi, németeknek kedvező német annexióról és jóvátételről. Továbbá kisajátítanak minden orosz földtulajdont.
Az új kormány szintén Ideiglenes Kormánynak nevezte magát, az emberek ezért országszerte azt hitték, hogy csupán az eddigi kettős hatalom egyik fele vette át a kormány felett az ellenőrzést. Lenin saját kezűleg húzta ki a régi kabinet eltávolítását bejelentő nyilatkozatból, hogy „Éljen a szocializmus!”. A puccsot követően nem tört ki pánik, a részvények a petrográdi tőzsdén szilárdan tartották magukat.
Megdermedt történelem
Az Ideiglenes Kormány, mint bárhol azelőtt és azóta a világtörténelemben, nem rendelkezett és nem is rendelkezhetett volna végleges hatalmi jogkörökkel, különösen a szabad választások után. Mégis: bár ez a bolsevizmussal való rögeszmés szimpatizálásra máig hajlamos baloldali értelmiséget akkor sem, később sem kavarta fel Európa művelt országaiban, tény, hogy az 1917. november 12-14-i nemzetgyűlési választásokat soha nem követte az orosz Alkotmányozó Nemzetgyűlés megalakulása.
Ennek 1918 januárjában kellett volna megtörténnie. A hetek alatt elharapózó, fegyveres bolsevik terror légkörére jellemző, hogy 1918 január 5-én Petrográd, különösen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés színhelye, a Tauriai Palota „környéke katonai táborhoz hasonlított: állig felfegyverzett katonák vették körül a palotát, és hadrendbe álltak az oda vezető utcákon is. A fő erőt lett lövészek alkották, akik bolsevikbarát álláspontra helyezkedtek, és a következő két esztendőben fölbecsülhetetlen szolgálatot tettek mind az országon belül, mind a polgárháború frontján. A nemzetgyűlés támogatására szerveződött fegyvertelen demonstráció délelőtt tíz órakor indult meg a Tauriai Palota felé. Mielőtt eljuthatott volna a célhoz, a bolsevik egységek tüzet nyitottak rá, és szétkergették. Lenin egy órakor érkezett meg a palotához, hogy a nemzetgyűlés föloszlatását irányítsa. Titkárnője szerint „izgatott volt és holtsápadt... Ahogy ilyen szörnyen sápadtfehér volt az arca és a nyaka, a feje még nagyobbnak látszott, a szeme kitágult és szinte lángolt, egyfolytában lángolt”. Csakugyan döntő pillanat ez a születő bolsevik diktatúra sorsa a tét. Lenin, aki félrehúzódott és nem vett részt az eseményekben, az ülés megnyitását déli tizenkettőről négy órára halasztotta, hogy megbizonyosodjon: a nemzetgyűlést támogató tömeget valóban föloszlatták. A bolsevik taktika a bomlasztáson alapult. A bolsevik küldöttek és fegyveres őrök az ülés megnyitását jelző csengetéstől kezdve lehurrogtak és kigúnyoltak minden ellenzéki szónokot; voltak, akikre fegyvert fogtak. A matrózok és a katonák közül sokan berúgtak a palota büféjében kínálgatott vodkától. Amikor indítványukat, melyben azt kérték, hogy a nemzetgyűlés mondjon le törvényhozói jogáról és csak a bolsevik dekrétumok jóváhagyására korlátozza hatáskörét, leszavazták, a bolsevikok „ellenforradalminak” nyilvánították a nemzetgyűlést és távoztak.”. (Richard Pipes: Az orosz forradalom törtrénete)
Nem alakult meg tehát a törvényes népképviseleti szerv; Oroszországot, majd a Szovjetuniót 70 évig, a világtörténelemben példátlan módon egy magánszervezet, Leninék rituális gyakorisággal nevet változtató pártalakulata irányította.
A csekisták által rendezett vérfürdők, az értelmiség, a falusi lakosság és a papság tömeges lemészárlása hihetetlen vérveszteségeket okozott az elkövetkező időszakban. A Szovjetunió lakosainak száma 1917 őszén 147, 6 millió; 1920 elején 140,6 1922-re már csak 134,6 millió szovjetorosz polgárról beszélhetünk.
A kommunisták tehát elindították azt a folyamatot, melyet Dosztojevszkij említett regényében egy Kirillovval folytatott párbeszéd jellemez:
„– Tehát maga szerint mégiscsak van az a másik Isten?
Nincs, de van. A kőben nincs fájdalom, de a kőtő való rettegésben van fájdalom. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga lesz isten. Akkor új élet, akkor új ember, minden új lesz... Akkor a történelmet két részre fogják osztani: a gorillától az Isten megsemmisítéséig, és az Isten megsemmisítésétől a...
– A gorilláig?
– ...a föld és az ember fizikai megváltozásáig. Isten lesz az ember, és megváltozik fizikailag. A világ is megváltozik, a dolgok is megváltoznak, a gondolatok, az érzések is mind. Maga mit gondol: megváltozik akkor az ember fizikailag?”
origo.hu
"Köcsögök, elküldtem a k.rva anyjába" - így beszél Magyar Péter az újságírókról
