Ha nagyon önkényesen tipologizálnánk a gondolati költészetet, sok egyéb szempont mellett úgy is föloszthatnánk a kimeríthetetlenül gazdag tartományt, hogy vannak aforisztikus és enigmatikus versek. Az aforisztikus költészet igyekszik a lehető legfrappánsabb, telitalálatos formában kimondani a szinte kimondhatatlant, vagy legalábbis eljutni egy poénra kihegyezett alapigazsághoz, mint a Parainesist megalkotó Kölcsey Ferenc. Az enigmatikus költészet talányokban láttat, talányokon, látszólagos képtelenségeken keresztül juttat el bennünket újabb talányokhoz, amelyek inkább megsejtetik, semhogy megfejtenék a világegyetem sokszínűségét, akár a rejtélyes négysorosaiban Pilinszky János. Nem is lehet, hiszen a titokfátylak újabb rejtvényeket takarnak.
József Attila lírája – akinek április 11-i születésnapja hazánkban a költészet ünnepe – bővelkedik gondolatmegfejtő aforizmákban és gondolatébresztő talányokban is. Kiváltképpen gazdag tartományt kínálnak a rejtélyfejtő irodalomtörténész és a rejtelmek világában alámerülni vágyó olvasó számára a töredékek, amelyek lezáratlanságukkal indítanak el bennünk titokzatos, misztikus gondolatsort, melynek végén talán ott rejlenek a létezés titkai. Vagy esetleg csupán ijesztő vagy mulatságos konkrét élmények, amelyeket a költő nem tudott már végiggondolni. Vagy műhelyforgácsok, amelyeket nem is akart, mert az adott pillanatban, vagy véglegesen is, befejezhetetlennek gondolt.
Csontos János Száz év talány – Kiegészítések József Attilához című kötete, amelyet az Éghajlat Könyvkiadó az idei könyvhétre tudott sajtó alá rendezni, egy különös, titkokra éhes, a magyar irodalom hagyományai iránt nagyon is fogékony költői lélek megnyilvánulása.
Csontos Jánost szakmánk természetéből adódóan sokkal többen ismerik a Magyar Nemzet bátor, emellett intellektuálisan is hiperérzékeny publicistájaként, a Hír TV robbanékony, vitákra is képes műsorvezetőjeként, sőt a kiemelkedő hazai építőművészekről készített filmek rendező-szerkesztőjeként, mint költőként vagy prózaíróként. Tanúja voltam – hiszen nem titok, egymásnak hűséges olvasóivá, majd később irodalmi barátaivá előbb váltunk, semhogy közvetlen kollégák lettünk volna, ahogy egy író-olvasó találkozón valaki így gratulált: szerkesztő úr, nem hittem volna, hogy maga ennyire jó költő. S ahogy ugyanezzel a jelenséggel jómagam mint író, költő, újságíró is nem egyszer találkoztam. Ezért nem árt, ha elmondunk, leírunk néhány szót Csontos János eddigi életművének megismertetése céljából.
Csontos János Ózdon született 1962. június 16-án. Debrecenben végzett magyar-francia szakon, volt debreceni független lapok szerkesztője, az Esti Hírlap munkatársa, 1994 óta dolgozik főállásban a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Számos nagy visszhangot keltő publicisztikai kötetét sokan ismerik (Kétezer leütés – Osszián álnéven, 2001; Schmitt Pál, a csapatember, interjúregény, 2002; Ezüstkor, 2005). CD-ROM formájában is létezik a Tizenkét kőmíves I-XII. című összeállítás, amely filmeket tartalmaz kiemelkedő hazai építőmesterekkel. Első könyve az 1990-ben megjelent Együtt és külön a Kilencek költőcsoport tagjaival készült interjúfüzér. Első par excellence szépirodalmi műve, az Apróza című groteszk, lírai prózákat tartalmazó könyv 1991-ben látott napvilágot. Kilenc verskötete jelent meg: Menekült iratok (1991), Szabadulási mutatvány (1991), Határfolyam (1994), Szonettregény (1997), Szajna-parti szonettek (magyar–francia, 1997), XL Összegyűjtött versek (2002), Haiku-naptár (bolgár, 2002), Para (2007), Száz év talány – Kiegészítések József Attilához (2008). Műveiből a kötött, klasszikus formákon belüli újítás képessége tűnik szembe először. Ezen belül fogékony – mintegy ellensúlyozandó a méltóságteljesen klasszicizáló tónust – a gunyoros, a groteszk, az ironikus hangvételre is. A magyar irodalom egyedülálló teljesítménye a Szonettregény, melyben tizenhárom szonettkoszorú foglaltatik, ami nem kevesebb mint százkilencvenöt szonett. A százkilencvenhatodik pedig a mesterszonettek keretsoraiból állt össze.
Lapunk munkatársa, Csontos János – Fotó: Pörneczi Bálint