Ha nagyon önkényesen tipologizálnánk a gondolati költészetet, sok egyéb szempont mellett úgy is föloszthatnánk a kimeríthetetlenül gazdag tartományt, hogy vannak aforisztikus és enigmatikus versek. Az aforisztikus költészet igyekszik a lehető legfrappánsabb, telitalálatos formában kimondani a szinte kimondhatatlant, vagy legalábbis eljutni egy poénra kihegyezett alapigazsághoz, mint a Parainesist megalkotó Kölcsey Ferenc. Az enigmatikus költészet talányokban láttat, talányokon, látszólagos képtelenségeken keresztül juttat el bennünket újabb talányokhoz, amelyek inkább megsejtetik, semhogy megfejtenék a világegyetem sokszínűségét, akár a rejtélyes négysorosaiban Pilinszky János. Nem is lehet, hiszen a titokfátylak újabb rejtvényeket takarnak.
József Attila lírája – akinek április 11-i születésnapja hazánkban a költészet ünnepe – bővelkedik gondolatmegfejtő aforizmákban és gondolatébresztő talányokban is. Kiváltképpen gazdag tartományt kínálnak a rejtélyfejtő irodalomtörténész és a rejtelmek világában alámerülni vágyó olvasó számára a töredékek, amelyek lezáratlanságukkal indítanak el bennünk titokzatos, misztikus gondolatsort, melynek végén talán ott rejlenek a létezés titkai. Vagy esetleg csupán ijesztő vagy mulatságos konkrét élmények, amelyeket a költő nem tudott már végiggondolni. Vagy műhelyforgácsok, amelyeket nem is akart, mert az adott pillanatban, vagy véglegesen is, befejezhetetlennek gondolt.
Csontos János Száz év talány – Kiegészítések József Attilához című kötete, amelyet az Éghajlat Könyvkiadó az idei könyvhétre tudott sajtó alá rendezni, egy különös, titkokra éhes, a magyar irodalom hagyományai iránt nagyon is fogékony költői lélek megnyilvánulása.
Csontos Jánost szakmánk természetéből adódóan sokkal többen ismerik a Magyar Nemzet bátor, emellett intellektuálisan is hiperérzékeny publicistájaként, a Hír TV robbanékony, vitákra is képes műsorvezetőjeként, sőt a kiemelkedő hazai építőművészekről készített filmek rendező-szerkesztőjeként, mint költőként vagy prózaíróként. Tanúja voltam – hiszen nem titok, egymásnak hűséges olvasóivá, majd később irodalmi barátaivá előbb váltunk, semhogy közvetlen kollégák lettünk volna, ahogy egy író-olvasó találkozón valaki így gratulált: szerkesztő úr, nem hittem volna, hogy maga ennyire jó költő. S ahogy ugyanezzel a jelenséggel jómagam mint író, költő, újságíró is nem egyszer találkoztam. Ezért nem árt, ha elmondunk, leírunk néhány szót Csontos János eddigi életművének megismertetése céljából.
Csontos János Ózdon született 1962. június 16-án. Debrecenben végzett magyar-francia szakon, volt debreceni független lapok szerkesztője, az Esti Hírlap munkatársa, 1994 óta dolgozik főállásban a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Számos nagy visszhangot keltő publicisztikai kötetét sokan ismerik (Kétezer leütés – Osszián álnéven, 2001; Schmitt Pál, a csapatember, interjúregény, 2002; Ezüstkor, 2005). CD-ROM formájában is létezik a Tizenkét kőmíves I-XII. című összeállítás, amely filmeket tartalmaz kiemelkedő hazai építőmesterekkel. Első könyve az 1990-ben megjelent Együtt és külön a Kilencek költőcsoport tagjaival készült interjúfüzér. Első par excellence szépirodalmi műve, az Apróza című groteszk, lírai prózákat tartalmazó könyv 1991-ben látott napvilágot. Kilenc verskötete jelent meg: Menekült iratok (1991), Szabadulási mutatvány (1991), Határfolyam (1994), Szonettregény (1997), Szajna-parti szonettek (magyar–francia, 1997), XL Összegyűjtött versek (2002), Haiku-naptár (bolgár, 2002), Para (2007), Száz év talány – Kiegészítések József Attilához (2008). Műveiből a kötött, klasszikus formákon belüli újítás képessége tűnik szembe először. Ezen belül fogékony – mintegy ellensúlyozandó a méltóságteljesen klasszicizáló tónust – a gunyoros, a groteszk, az ironikus hangvételre is. A magyar irodalom egyedülálló teljesítménye a Szonettregény, melyben tizenhárom szonettkoszorú foglaltatik, ami nem kevesebb mint százkilencvenöt szonett. A százkilencvenhatodik pedig a mesterszonettek keretsoraiból állt össze.
Lapunk munkatársa, Csontos János – Fotó: Pörneczi Bálint
A notórius olvasó az immár kilenc verskötettel, több prózai és számtalan publicisztikai könyvvel rendelkező alkotóról talán tudja a tavaly napvilágot látott Para (Magyar Napló) című verskötetnek köszönhetően, hogy Csontos János, a Szonettregény alkotója nem csupán a tradicionális versformákat tiszteli és szereti, hanem végtelenül mély vonzódást érez elődeink, a régi és az újabb magyar irodalom alkotói iránt. Ama kötetben hódolatát és a szó legnemesebb, krisztusi értelemben vett alázatát úgy fejezi ki, hogy megírja többek között Sylvester János, Balassi Bálint, Babits Mihály, Juhász Gyula és mások közismert vagy kevésbé ismert költeményeinek parafrázisát, újraköltését. Olykor az eredeti mű hőfokára emelkedve teremt ikerkölteményt, máskor az adott opus groteszk, vicces, játékos, modernizált, aktualizált görbe tükrös változatát írja meg.
Még izgalmasabb, s valójában a korábbi, Para című verskötetnél régibb keletű a frissen megjelent Száz év talány, amelyben a kortárs költő, Csontos úgy döntött, hogy nem irodalomtörténeti magyarázatok és filozofáló lábjegyzetek formájában keresi az evilágból immár hetven éve távozott József Attila fragmentumainak lehetséges magyarázatait, hanem megpróbál azonosulni a nagy előddel, s egy-egy lehetséges befejezést, kiegészítést, hozzátoldást kreálni a százéves talányhoz. A cím arra is utal, hogy Csontos János ezt az immár három éve elkészült kötetet szerette volna megjelentetni a költő születésének 2005. április 11-i, századik évfordulóján. Az ötlet régi keletű, hiszen Csontos már az 1991-ben napvilágot látott, Menekült iratok című első kötetébe is beillesztett két általa kiegészített József Attila-verstöredéket. Éppen három évvel ezelőtt, a Polgárok Házában megtartott 2005-ös költészetnapi ünnepségen mutatta be először Oberfrank Pál színművész közreműködésével a kötet anyagát, a színművész olvasta föl a József Attila-töredéket, s Csontos János tette hozzá saját kiegészítéseit. Már akkor elmondta – tapintatos fogalmazással élve –, hogy József Attila hagyatékának két jogdíjörököse közül csak az egyik volt elragadtatva a tervtől. Magyarán: a másik úgy döntött, hogy ameddig a törvény ezt számára lehetővé teszi, nem ad engedélyt a kötet megjelenésére. (Ezen nem csodálkozunk igazán, hiszen sokan a barátaink közül is idegenkedtek az ötlettől, s a három évvel ezelőtti bemutató, vagy a róla megjelent tudósítás nyomán is kifejezték fenntartásaikat a „tiszteletlen” ötlet iránt. Az úgynevezett szerzői jogi moratórium az adott alkotó halálától számított hetven esztendeig érvényes, 2007-ben lejárt. Csontos János 2007 karácsonyára tervezte e könyvbemutatót, a kézirat egy példányát letétbe helyezte Alföldy Jenő irodalomtörténésznél. A százhatvanhat kiegészített töredék megjelentetésével a kiadóvezető, Kovács Lajos Péter okkal, joggal várt mindmáig, így a könyv az idei költészet napjának egyik különleges, nem mindennapi csemegéje lehet.
A kötet olvasói majd meggyőződhetnek róla, hogy nem valamiféle tiszteletlenség, posztmodernkedő izgágaság motiválta a költőt. Hiszen a József Attila-művek kiegészítése éppen az ellenkezője annak, amit a Magyarországon félreértelmezett posztmodernista alkotók idézéstechnikának neveznek. Csontos János nem próbálja – mintegy legalizálván a plágiumot – az idegen szövegeket a sajátjaival összemosni, mint a hazai, úgynevezett posztmodern nem egy képviselője, akikről olykor a nekik hódoló kritikusok is bevallják, hogy a művek legjobb, legütősebb részei bizony az idézőjelek nélkül „inkorporált” idézetek. Csontos János dőlt betűkkel különíti el a saját kiegészítéseit József Attila töredékeitől, s a címben is egyértelműen feltünteti, hogy kötete kiegészítésekből áll – az általa szeretve tisztelt József Attilához.
Félelmetesen sokrétű a kiegészítések hangneme. Vannak költemények, amelyeknél az iskolázott fülű hallgató sem tudna különbséget tenni, a József Attila-tónusú kiegészítések értelemszerűen kerekedtek iker-telitalálattá, kiváltképpen a kötött formavilágú, aforisztikus, rövidebb műveknél. Csontos János, ahogy az egyedülálló nyelvi, stilisztikai, metrikai bravúrt megvalósító Szonettregény is elárulja, boszorkányosan kezeli a rímeket a hangsúlyos, az időmértékes költészet minden kelléktárával, sőt a kettőt összekombináló kettős ritmussal, a bimetriával is tisztában van, de legalábbis érzi a megduplázott ütemet. Mondjunk el egy József Attila-négysorost: A nap még füstölög/a hamvadó hegyek fölött,/A homály inge mögött/dereng a rét. Csontos János ezt imígyen egészíti ki: Fűszálán holnap ing-e?/Kiporkált lenge inge,/ingerli kormolt melle/a lóherét. Ennél a költeménynél bizton mondhatjuk, József Attila valahogy így fejezte volna be.
Megrendítően szép az édesanya iránti vágyakozást kifejező két József Attila-strófa: „Édesanyám, egyetlen, drága/te szüzességed kinyílt virága/önnön fájdalmad boldogsága./ Istent alkotok (szívem szenved). Hogy élhess, hogy teremtsen mennyet/ hogy jó legyek, s utánad menjek”. Csontos János e verskiegészítésében a saját, hasonló elemi fájdalmát fogalmazza újjá, így a befejezés sokkal inkább vall magára a költőre, annak huszadik század második felében fogant, illetve tudatosan archaizáló metaforavilágára, mint József Attiláéra – az idézett verssorok ellenére is: Édesanyám, egyetlen drága,/kivénhedt törzsnek sarjúága,/fiúi gyászom szarkofágja. /Ládd, megalkottam: itt az Isten,/ha Embert ismer, most segítsen,/hazugság, ócska érve, ha nincsen./ Édesanyám, egyetlen drága,/haszontalan minden tiráda,/vár a Mennyei Bögrecsárda…/ A kétféle tónusban megfogant archetipikus gyász mégis ölelkezik, találkozik az azonos hőfokú érzelmek kohójában szervesen összeilleszkedvén.
Egy harmadik kiegészítés – típusban a két rész stílusa pengeélesen összecseng, ugyanakkor egymásnak feszül két korszemlélet. A huszadik század első felében élő költő így szól: Mint a motor, mely már begyulladt,/de nincsen útja és nem indulhat,/olyan vagyok, s ha bátrabb volnék,/értelmetlen szavakat szólnék. József Attilában, a halál és az énszakadás démonaival naponta szembenéző költőben is él még az illedelmesebb, polgáribb hazai kor szelleme, amely visszariad attól a fajta szürrealisztikus és asszociatív személetmódtól, amely közvetlen elődjét nem is annyira az Ulysses, hanem a Finnagan útja című, az értelem és az érthetőség határait feszegető James Joyce-regényben találja meg. A századvégi, huszonegyedik század eleji költő, bár lírájának és egyéniségének sokkal inkább alapeleme a groteszk irónia és a csúfondáros évődés a világgal, olykor a legnagyobb tragédiákkal is, imígyen folytatja: Dada nyelven meddőn puffogva/tűzszekerek elé befogva/nincs többé illem, jómodor,/csupán a robbanó motor.
Nincs értelme itt és most a csemegézést folytatni, ahány vers, annyiféle kiegészítés. Olykor csak egy-egy sor betoldásával, máskor az újragondolt, teljes ívre törekvő befejezéssel teremt tiszteletteljes, a nagy költő szelleméhez, egyedülálló formakészségéhez, tragédialátóan mély humorához méltó új kötetet az utód, Csontos János, aki méltó partnerévé vált József Attilának, remekbe sikerültek (idézve a szerkesztőt is) a „síron túli négykezesek”. Azt hiszem, ennél szebb elismerés költőt a huszonegyedik században nem illethet.
