Maradt–e még ünnepelni valónk a költészet ünnepén?

József Attila 1905-ban született Budapesten, április 11-én. Ezt a napot a magyarság a költészet napjaként ünnepli, s fogja is ünnepelni, amíg lesz a Kárpát medencében magyarul tudó, versolvasó ember. Pedig itt és most igen nehéz ünnepelni, hiszen a jelenlegi nemzetellenes szocialista kormány az egészségügy, a köz- és a felsőoktatás, a hazai vállalkozások és vállalatok mellett a magyar kultúrára is megsemmisítő csapásokat mér. Orwell 1984 című fekete utópiaregényének illusztrációjaként, mely szerint a nemzetközi globalista, baloldali kormányok legfőbb ellensége a saját népe.

1905-ben születtem Budapesten, görögkeleti vallású vagyok. Ha ezt a sort megpillantja az irodalombarát, azonnal tudja, hogy a XX. század irodalmának meghatározó költőegyénisége, József Attila Curriculum vitae-jét olvassa. A költő alkalmi rutinéletrajza, mint tudjuk, az utókor számára irodalmi autobiográfiaként maradt meg.

József Attila zsengéiből is érezhető, hogy a klasszikus és a nyugat-európai versritmus mesterével állunk szemben. Híres első kötetében, a Szépség koldusában a sokszólamság ragadja meg az olvasót. Nem véletlen, hogy annyi mindennek kinevezték már. Nevezték a szocializmusban a legnagyobb proletárköltőnek (jogosnak tűnhetne, ha van olyan egyáltalán, hogy legnagyobb). De semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy az ilyesfajta nem esztétikai jellegű szűkítő értelmezések mennyire kétélűek, mint hogy sok ember felnőttként kénytelen őt újra fölfedezni önmagának, hiszen a középiskolai értelmező jelzők eleve elkedvetlenítették. (A mai új szocialista világban az emberek nagy része egyáltalán nem olvas, így nincs is mitől elkedvetleníteni, s nincs kihez őket visszatéríteni. Hallottam már József Attiláról, de még Sztálinról is valakitől, hogy „valószínűleg valami negyvennyolcas szabadsághősök lesznek, mint Kossuth Lajos, vagy ki”. )

Ilyenkor aztán a mégis, csak azért is létező magyar versolvasó – teszem azt, a Thomas Mann üdvözlése című vers, hatására – ráébred, mennyire benne él József Attila az európai kultúra szellemiségében, hogy a kopogtatás nélkül, az Óda (a szerelem és a szeretetvágy intim pillanatképe illetve himnikus erejű megnyilatkozása), az Eszmélet (szürrealisztikus bonyolult képeivel az alkotó ember szorongásainak kristálytiszta megfogalmazásával) közvetlenül hozzánk szól. Néven nevezi a rettegés démonát, segít bennünket legtitkoltabb aggályaink, tudattalan félelmeink tudatosításában.

József Attila sajátos versbeszédével XX századi szavakat, fogalmakat honosított meg a költészetben, így Nagy László, Juhász Ferenc nyelvezetére is felszabadító erővel hatott. Születésnapja, amíg lesz versolvasó (egyáltalán: olvasó) ember Magyarországon, úgy gondolom, mindig a költészet ünnepe lesz.

Pedig sokan úgy vélik, nincs mit ünnepelni. Amikor a költőtől és az írótól már azt a lehetőséget is el akarják venni, hogy műveit honorárium nélkül, afféle grátisz lovagként a köz rendelkezésére bocsáthassa, nincs mért ujjongni.

A XX. évfolyamába lépett Magyar Napló, a Magyar Írószövetség valódi, nem dögunalmas, nem hamis tekintélyelvű, igazi irodalmat közlő folyóiratának jeles költő főszerkesztője, Oláh János, a jubileumi, egyben költészet napi áprilisi szám vezércikkében elmondja: a jelenlegi minisztérium fennhatósága alatt álló Nemzeti Kulturális Alap idén, mintegy huszadik születésnapi ajándékként, megvonta a támogatások nagy részét az immár egyetlen autentikus magyar irodalmi laptól.

1989. október 13-án, a rendszerváltozás hajnalán jelent meg az első száma. Amióta 1994-ban Oláh János, a Kilencek emblematikus költője vette át a lap irányítását, betöltötte hivatását. A kontraszelekcióval szemben álló, valódi fiatal és korábban mellőzött tehetségek lapja volt mindmáig. hasonló, a pártállamból átörökölt, megmerevedett, féltehetségeket konzerváló struktúrákkal szembenálló lap volt az 1956-os költő, Kárpáti Kamil vezette Stádium, a Literátor, a Lyukasóra. Sorban múltak ki úgy, hogy nem kaptak támogatást az irigy pályatársaktól hemzsegő kuratóriumoktól. A Stádium 1992-ban, bizony, az Antall- kormány tehetetlen asszisztenciájával, a Literátor 1995 könyvhetét követően, a Lyukasóra tavaly novemberben húzta le a rolót. Mind-mind, hosszú agónia után, s mindegyiknek végnapjai úgy kezdődtek, mint most, a Magyar Napló, a legkülönb kálváriája. Egyszer csak nem kaptak támogatást, s a következő fordulókban rögzült, eszkalálódott az állapot. Először elmaradt a munkatársak fizetése, majd a honorárium. S akkor mindennek vége. Reméljük, ott még azért nem tartunk.

„Ilyen mélyütés érte a Magyar Naplót. Föl lehet innen tápászkodni, vagy most már a végső kiszámolás következik? Lesz segítség? Ki mer ilyen légkörben segítséget nyújtani a halálra ítéltnek? Nekünk tiszta a lelkiismeretünk” –írja cikkében Oláh János, korunk egyik legjobb magyar költője. S már csak két kérdés. Kinek van kedve ilyenkor a költészet napját ünnepelni? Túléli-e a magyar költészet azt két évet, amikorra a jelenlegi nemzetellenes, emberellenes, irodalomellenes kormány törvényesen leválthatóvá válik?