Maradt–e még ünnepelni valónk a költészet ünnepén?

József Attila 1905-ban született Budapesten, április 11-én. Ezt a napot a magyarság a költészet napjaként ünnepli, s fogja is ünnepelni, amíg lesz a Kárpát medencében magyarul tudó, versolvasó ember. Pedig itt és most igen nehéz ünnepelni, hiszen a jelenlegi nemzetellenes szocialista kormány az egészségügy, a köz- és a felsőoktatás, a hazai vállalkozások és vállalatok mellett a magyar kultúrára is megsemmisítő csapásokat mér. Orwell 1984 című fekete utópiaregényének illusztrációjaként, mely szerint a nemzetközi globalista, baloldali kormányok legfőbb ellensége a saját népe.

Pedig sokan úgy vélik, nincs mit ünnepelni. Amikor a költőtől és az írótól már azt a lehetőséget is el akarják venni, hogy műveit honorárium nélkül, afféle grátisz lovagként a köz rendelkezésére bocsáthassa, nincs mért ujjongni.

A XX. évfolyamába lépett Magyar Napló, a Magyar Írószövetség valódi, nem dögunalmas, nem hamis tekintélyelvű, igazi irodalmat közlő folyóiratának jeles költő főszerkesztője, Oláh János, a jubileumi, egyben költészet napi áprilisi szám vezércikkében elmondja: a jelenlegi minisztérium fennhatósága alatt álló Nemzeti Kulturális Alap idén, mintegy huszadik születésnapi ajándékként, megvonta a támogatások nagy részét az immár egyetlen autentikus magyar irodalmi laptól.

1989. október 13-án, a rendszerváltozás hajnalán jelent meg az első száma. Amióta 1994-ban Oláh János, a Kilencek emblematikus költője vette át a lap irányítását, betöltötte hivatását. A kontraszelekcióval szemben álló, valódi fiatal és korábban mellőzött tehetségek lapja volt mindmáig. hasonló, a pártállamból átörökölt, megmerevedett, féltehetségeket konzerváló struktúrákkal szembenálló lap volt az 1956-os költő, Kárpáti Kamil vezette Stádium, a Literátor, a Lyukasóra. Sorban múltak ki úgy, hogy nem kaptak támogatást az irigy pályatársaktól hemzsegő kuratóriumoktól. A Stádium 1992-ban, bizony, az Antall- kormány tehetetlen asszisztenciájával, a Literátor 1995 könyvhetét követően, a Lyukasóra tavaly novemberben húzta le a rolót. Mind-mind, hosszú agónia után, s mindegyiknek végnapjai úgy kezdődtek, mint most, a Magyar Napló, a legkülönb kálváriája. Egyszer csak nem kaptak támogatást, s a következő fordulókban rögzült, eszkalálódott az állapot. Először elmaradt a munkatársak fizetése, majd a honorárium. S akkor mindennek vége. Reméljük, ott még azért nem tartunk.

„Ilyen mélyütés érte a Magyar Naplót. Föl lehet innen tápászkodni, vagy most már a végső kiszámolás következik? Lesz segítség? Ki mer ilyen légkörben segítséget nyújtani a halálra ítéltnek? Nekünk tiszta a lelkiismeretünk” –írja cikkében Oláh János, korunk egyik legjobb magyar költője. S már csak két kérdés. Kinek van kedve ilyenkor a költészet napját ünnepelni? Túléli-e a magyar költészet azt két évet, amikorra a jelenlegi nemzetellenes, emberellenes, irodalomellenes kormány törvényesen leválthatóvá válik?