Az életének 81. évében, június 6-án elhunyt írót búcsúztatva Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke felidézte, hogy Sánta Ferenc 1954-ben az új irodalmi nemzedék lehetséges vezéralakjaként tűnt fel. Abban a korban vállalt kezdeményező szerepet, melyet a politika sokszor eltorzított gondolati és etikai értelemben is. Sánta Ferenc tudta, hogy nincs egyetlen, abszolút igazság, nem relativizálta a fogalmat – hangsúlyozta Vasy Géza, hozzáfűzve, hogy műveiben is az igazság kérdését boncolgatta, de foglalkoztatta az is, hogyan kell élni. Fekete Gyula író szerint Sánta Ferenc életművével új irányzatot teremtett. Úgy vélte: a Kossuth-díjas író egyike volt azoknak, akik példájukkal igazolták, hogy a szellem hatalma nagyobb, mint a politikáé. Ágh István költő méltatásában úgy fogalmazott: Sánta Ferencre „katartikusan, fájdalommal, részvéttel, odaadással lehet emlékezni”.
Sánta Ferenc, korunk egyik legjelentősebb írója 1927. szeptember 4-én született Brassóban. Halála után elmondhatjuk róla azt, amit kevesekről: kiemelkedő műveken kívül nem adott ki semmit a kezéből. 1970-ben Isten a szekéren című válogatott novelláskötetével lezárult aktív szépírói pályája. Azóta, nem túl gyakran, csak rövid emlékezések, publicisztikák, riportok kerekedtek ki a tolla alól. Ezeket a Literátor Kiadó rendezte sajtó alá 1993-ban A szabadság küszöbén címmel. E könyvben írja le: olykor nyomasztó a hallgatás, de végigtekintve számos fényes üstökösként indult, majd egyre jelentéktelenebb munkákba belerutinosodott írótárs példáján, úgy érzi, jól választott. Eme 1993-as kivételen kívül 1970 után csak zseniális munkáinak újrakiadásai láttak napvilágot. A lehető legritkább esetben nyilatkozott, de gyakran megjelent nemzeti megmozdulásokon, ha veszélyben érezte a magyarság létét.
A Téli virágzás című, 1956-os novelláskötetében örökítette meg sokszínűen, intenzív tragikumot és elementáris életerőt vegyítve a természetközeli falusi, havasi emberek életét. E kötetben olvasható a Sokan voltunk című, balladai sodrású, sűrű székely nyelvezetű elbeszélés, amellyel berobbant az irodalmi köztudatba.
Kegyetlen, ősi, zárt hegyi falvakban létező hagyományt örökít meg: a sokgyermekes, nincstelen családban elfogy az ennivaló, így a nagyapa önként vonul el a hegyi mérges levegőjű barlangba… Sánta ítélkezés nélkül ad teljes képet arról a világról, amely olykor csodaszép, máskor viszont embertelen, fanatikusnak tűnő sorsválasztásra készteti a legszegényebbeket. Sokan Móricz Zsigmond, mások a virágos stílusú Tamási Áron örökösét látták benne, pedig öntörvényű, senkire nem hajazó világot alakított ki székely magyar stílusban.
Miután úgy érezte, hogy mindent elmondott gyermekkorának hagyományos közösségéről, gyökeres stílusváltozással fordult saját jelenének egyéni és nemzeti sorskérdései felé a szociografikus ihletésű drámai realista regény (Húsz óra), illetve a történelmi parabolaregény (Az ötödik pecsét, Az áruló) félelmetes, puritán nyelvű erőszak-példázatnovellák (Isten a szekéren) műfaji keretei között. Az ötvenes évek, az 1956-os forradalom és a kora hatvanas esztendők téeszesítésének álcázott falurombolását örökíti meg a Húsz órában két ártatlan áldozat és számos taszító, ellenszenvesen fanatikus figura, például elnök Jóska, vagy a barátját legyilkoló pufajkás optikájával. Az áruló című történelmi példázatregény s annak drámaváltozata a véres huszita parasztlázadás korába vezérel bennünket. A huszita forradalmár alakjában nem nehéz fölismerni a fasiszta kommunizmus felszabadítónak álcázott elnyomójának őstípusát. Az ötödik pecsét a nyilasterror végnapjait örökíti meg, ám legalább annyira szól a szocializmusról és napjainkról is, amelyben még az átlagember is csak a teljes önfeladással és önmegalázással élheti életét.
A nyolcvanegy esztendősen elhunyt remek író inkább vállalta a hosszú hallgatást, semhogy fölhígítsa tökéletes és kerek életművét. Szeretett volna szebb képet adni újabb kori világunkról, de ezt nem engedte meg neki az igazmondás morális kényszere. Író-olvasó találkozókon, ankétokon néha magyarázatát adta hallgatásának is. Tudta, hogy nagy műveivel (Isten a szekéren, Az ötödik pecsét, Húsz óra, Az áruló s annak drámaváltozata, Az éjszaka) sikerült kétrendbeli etalonnná válni irodalmunkban. Megújította költői nyelvezetével a tradicionális, balladisztikus stílust, majd az intetellektualizmus felé fordulva Hernádi Gyulával, Mészöly Miklóssal együtt teremtett minden kételyen túli mércét a parabolizmusnak is. Mivel írótársait is megrótta gyakran azért, ha pénzért, a magamutogatás kényszerétől motiváltan középszerű munkákat tettek le az asztalra, úgy érezte, ő sem devalválhatja azokat a kincseket, amelyeket maga helyezett el a magyar és a világirodalom kincsestárában. Inkább vállalta a hallgatást. Hogyan is vallott egy ritka pillanatban, Kuczka Judit mikrofonja előtt, ars poeticaszerűen ihletett mondatokban: „Az íróknak szerte a világon az a feladata, hogy az erkölcsi normákra, az erkölcsi elvre szüntelenül fölhívja az emberek figyelmét, azt ébren tartsa. Költészettel, regényekkel, színdarabokkal tehát mindig a jót dícsérje, és a rosszat elmarasztalja. Ez az irodalom feladata.” Nincs is ennél nehezebb dolog, de Sánta Ferencnek sikerült. Ez enyhíti gyászunkat a temetése után is.
origo.hu
A többség elítéli Magyar Pétert és a visszavonulását akarja
