Ember-sűrűs, gigászi vadon: Ady óta e szempontból nem változott Európa (számunkra nem mindig megértő) lüktető szíve. A repülőről nézve elképesztő méretű metropolis érkezésünkkor az EU francia elnökségének első napját ünnepli, ám ez nem lelkesíti fel a Fekete-Afrika tájairól származó, kissé ideges taxist: „szakozi, szakozi”, ismételgeti mérgesen a városközponti ünnepségen beszédet mondó Nicolas Sarkozy köztársasági elnök nevét és az ünnepség miatti 10-20 kilométeres dugókat jelző, elektronikus táblákra bökdös.
Talán derék „afro-európai” sofőrünk az egyetlen ideges ember ebben a nyugodt erőt sugárzó gigavárosban, amely látszólag minden nagyobb lakónegyedet követően véget ér a parkok, szellős zöld levegőztető-folyosók határán, hogy aztán mellbevágó kavargással újra- és újra kezdődjön. Mert az elmaradott franciák nem tudják, amire Budapest világvárost építő vezetése már oly régen rájött, hogy minden zöld területre bevásárlóközpontot vagy szállodát kell építeni.
A szerző felvételei
Öltözködni sem tudnak a franciák: egyetlen párizsi polgárt sem látni izomtrikóban, kopaszra nyírva, fül- és orrkarikával szenegáli törzsfőnöknek maszkírozva, tetovált karral, nyakkal, füllel; helyette rém konzervatív, elegáns öltönyökben és könnyű, tetszetős nyári ruhákban mászkálnak, s még csak föl sem lökik a szembejövőt. Mint Budapesten, néhány évtizede, amikor még nálunk is holmi nyárspolgárok korzóztak a körutakon. Látszik, hogy nem haladnak a korral.
A korszerű tömegközlekedésről pedig még csak nem is hallottak. A metróhálózatban egyetlen csatársornyi, egyötven magas, ugyanannyi széles, szociopata tekintetű, fehéringes egyént sem látni; érthetetlen, hogy itt éjszakánként ki veri meg az utasokat. Helyette a Pesten néhány évtizede óriási költséggel felszerelt, majd szétvert fotocellás rendszerhez hasonló, évtizedek óta bevált, bombabiztos ki- és beengedő rendszer untatja a goromba üvöltözésre reménytelenül vágyó utazóközönséget.
Nem, a franciáknak közlekedési kultúrájuk sincs: olyan neandervölgyi találmányokkal villognak, mint hogy a város bármely forgalmasabb pontját biciklit lehet kölcsönözni, melyet aztán egy másik ponton lerakhatunk; a civilizációról mit sem hallott managerek öltönyben tekerik a kölcsönbicaj pedálját, míg a buta sofőrök azt sem tudják, hogy a biciklist ökölrázva le kell szorítani, mert az autó ugye sokkal erősebb, és gyorsabb is, beeeeeeee. Képesek szabadon hagyni a város minden pontját átszelő biciklisávokat, de ahhoz is tehetségtelenek hogy a gyalogjáró közepén parkoljanak le, ahogy illik.
Arról pedig fogalmuk sincs a franciáknak, hogy a belvárosi üzletsorok kirakatait az üzletekkel együtt ki kell üríteni, teleragasztgatni öt évvel ezelőtti árleszállításokról üvöltő szórólapokkal, s még arra sem adnak, hogy kutyaürülékkel legyenek borítva a bulvárok járdái. Elmaradott szemléletükre mi sem jellemzőbb, mint hogy egy árva hajléktalan nem sok, de annyit sem látni; ha csak nem számoljuk azt a néhány, történetesen anyanyelvünkön gajdoló koldust, akik színes rongyaik mellett jellegzetes ál-nyomorék mozdulatokkal próbálják magukra terelni a figyelmet.
Na és az a féktelen nacionalizmus. Franciáskodnak állandóan, csak úgy úszik az egész város a pompás nemzetiszín (mellette gyakran, de nem feltétlenül társként az EU-) zászlókban; nem tudják, hogy az ember nemzeti hovatartozásának még a puszta emlegetése is gondolatbűn, nemzeti zászlót pedig csak koszosat és kicsit szabad kihelyezni, de csak nagyon keveset. A Diadalívet átszelő diadalmas sugárút mintegy folytatásaként a La Défense sziluettje a történelmi emlékmű alakját idézi fel, a város fölé emelkedve, New Yorkot idéző toronyházak között; üzeni, hogy a legújabb korok vívmányai is csak puszta vázként tiszteleghetnek a haza dicsőséges eszménye előtt. Fúj, micsoda alpári nacionalizmus: ahelyett, hogy szép, halkonzerv alakú üveg-bizniszcenterekkel fednék el a csúf, 150 éves épületeket, ahogy Demszky-land építészei tették a Kálvin téren.
Az igénytelenség lehet a kulcsszó: nem szedték fel a jól bevált macskakövet, működnek az ötvenéves gyalogoslámpák, Uram bocsá': nem buldózerezték le például a régi illemhelyeket, amelyek természetesen ingyenesek, s a csapból folyó jéghideg, tiszta vízzel bármikor felfrissülhet az arra járó. Akinek a néhány napos néppárti tanácskozás után sietni kell vissza kellemesen feldúlt, otthonosan bűzös székesfővárosába, s a repülőtéri busz felé baktatva (amely olcsó, gyors és az Operától megállás nélkül röpít a Charles de Gaulle-ra, mert ezek az oktondi franciák még a taxis hiénákat sem tartanák el közpénzből) alig várja e viszontlátást. Hiszen itt még egy nyomorult bombatölcsér sem éktelenkedik a város közepén; de mit tudnak ők arról, hogyan kell megépíteni tizenöt év alatt egy nem létező metrót?
