Miért nem szeretik a svájciakat?

A Tages-Anzeiger ismerteti azt a szakértői elemzést, mely a Svájc-ellenes támadások okait keresi. A Die Welt annak járt utána, hogy mekkora nyugdíjra számíthatnak a kormányból távozó SPD-politikusok.

Die Welt (welt.de)

A konzervatív német napilap Ilyen sok pénzt kaphatnak a még miniszterek című cikkében ismerteti a szövetségi kormányból távozó szociáldemokrata politikusok nyugdíját. Szerdán tartotta utolsó ülését az országot az elmúlt négy esztendőben kormányzó CDU–SPD-kormány. Az ebből az alkalomból készült összeállítás szerint a legnagyobb nyugdíjra, összesen 9430 euróra, Heidemarie Wieczorek-Zeul (SPD) nemzetközi fejlesztési miniszter számíthat.

Az Adófizetők Szövetsége (BdSt) által kiszámított nyugdíjra a Stern magazin értesülése szerint egy átlagjövedelemmel rendelkező német állampolgár 347 évnyi szolgálati idő után lenne jogosult. A 66 esztendős politikus asszony nyugdíját emeli Bundestag- és EP-képviselői és miniszteri ideje is. (A miniszter asszony már a Schröder-kormány 1998-as megalakulása óta betölti ezt a posztot.) Őt a 60 éves Ulla Schmidt követi, 8410 eurós nyugdíjigénnyel. Schmidt még szintén a Schröder-kormányban, 2001-ben vette át a tárca vezetését. Mivel ők elérték a nyugdíjkorhatárt, azonnal kérhetik a kifizetések megkezdését. Életkoruk miatt még várnia kell Frank-Walter Steinmeier külügyminiszternek és Olaf Scholznak, a munkaügyi tárca jelenlegi vezetőjének.

A BdSt szerint legkorábban 2022-től kérhetnek nyugdíjat – Steinmeier 3560 eurót, Scholz 2070 eurót. Amennyiben Brigitte Zypries igazságügy-miniszter most visszavonulna, 2019-től havi 5540 euróra lenne jogosult. A további SPD-s miniszterek járandóságai – Sigmar Gabrielé, Peer Steinbrücké és Wolfgang Tiefensee-é – az adófizetők szövetsége szerint tisztázatlan, mivel a pontos összeg kiszámítása számos melléktevékenységük miatt túlzottan bonyolult.

Tages-Anzeiger (tagesanzeiger.ch)

A baloldali-liberális zürichi napilap honlapján Vincenzo Capodici Miért nem szereti a világ Svájcot címmel ismerteti a Le Matin című lausanne-i lap elemzését a kérdésről. A francia svájci Le Matin című lap értékelte és hét tézisbe foglalta a külföldi sajtóban megjelent tudósításokat és New York-i és párizsi professzorokkal, korábbi svájci követekkel, valamint a témát ismerő egyéb szakemberrel tárgyalt a kérdésről. Az első tézis, hogy Svájc nem szereti a vendégeket.

A francia Le Figaro hosszú cikkben foglalkozott Svájccal és arra a következtetésre jutott, hogy „a svájci vendégbarátság már nem az, ami egykor volt”. Megszólal Luc Recordon, a Waadt kantonból érkezett zöldpárti nemzetgyűlési képviselő, aki kijelentette: „Az intézményeink 1848-ból származnak, nem illesztették azokat a modern világhoz. A politikusi személyzet sem felel meg a kornak. Nincs abban a helyzetben, hogy előre lássa a veszélyeket.” A második tézis, hogy Svájc védi a csalókat. Az USA Today című lap szintén a közelmúltban közölt egy Svájcot élesen bíráló cikket. Az írás témája nem csak az UBS adóbotránya. A tudósítás kiemelte, hogy Svájc menedékjogot adott Marc Rich nyersanyag-kereskedőnek. Rich évekig szerepelt az FBI legkeresettebb bűnözőinek listáján, adócsalás és az Iránnal folytatott illegális üzletek miatt emeltek vádat ellene az Egyesült Államokban.

A harmadik tézis, hogy szaporodnak a botrányok. Reymond Loretan egykori svájci nagykövet említette, hogy a botrányok szaporodása felkeltette a külföldi sajtó érdeklődését. A banktitokról zajló vita elsősorban a külföldi pénzügyi köröket érdekelte. A Kadhafi-ügy Svájcon kívül alig keltett feltűnést. De Roman Polanski őrizetbe vételével Svájc a nemzetközi figyelem rivaldafényébe került – véli Loretan. Kiindulva Polanski letartóztatásából, a külföldi tudósítások foglalkoztak Svájc és Kadhafi problémájával, valamint a banktitok kérdésével.

A negyedik tézis, hogy Svájcot nem lehet megtalálni. Steven Brams, aki a New York-i egyetemen a nemzetközi kapcsolatok professzora, kijelentette: az amerikaiak érdeklődése Svájc iránt „igencsak másodlagos”. „A legtöbb amerikai Svájcot összekeveri Svédországgal, és nem tudja, hol találja ezeket az országokat.” Az átlagemberek számára a gazdag amerikai adómenekültek ügye valami átláthatatlan kérdés. Az UBS adóbotránya a legtöbb amerikai számára túl elvont kérdésnek számít. Az ötödik tézis, hogy a politika a botrányról szól. Pierre Rousselin, a Le Figaro társigazgatója azt mondja, hogy a svájci banktitokról zajló vita alig érdekli a franciák nagy többségét. Elismerte, hogy „a külföldiek Svájc-ellenes támadásai mögött sokkal inkább gazdasági érdekek állnak és nem erkölcsi elvek.”

A hatodik tézis az, hogy Svájc nem tapintatos. Roman Polanski letartóztatása nyilvánvalóan zavarodottságot okozott. „Hiányzott a tapintat” – fogalmazott Rousselin. „Nyilvánvaló, hogy az a férfi, aki egy kislányt megerőszakolt, nem érdemel enyhébb elbánást, mint egy adócsaló” – véli a francia újságíró. „De az nem lehet, hogy ezt a tehetséges rendezőt hivatalosan meghívják egy filmfesztiválra, hogy azután ott letartóztassák.” Az utolsó tézis az volt, hogy Svájc a bankok szimbóluma. Romain Huret, a nemzetközi politikai kapcsolatok professzora Párizsban azt az álláspontot képviseli, hogy az amerikaiak gyűlölik a bankáraikat – őket teszik felelőssé a jelenlegi gazdasági válságért is. E háttér miatt ütközik Svájc mint a nemzetközi bankrendszer jelképe elutasításba és bírálatba.