Kristóf Attila: (hová fejlődünk...)

Jómagam, hogy kissé megkésve, a lényegre térjek, ötvenkét éves koromban ismerkedtem meg a számítógéppel, és néhány évvel később rátaláltam az internetes világhálóra is. Mondhatni, személyes fejlődésemnek és haladásomnak ezek a legfontosabb mérföldkövei, bár a célhoz nem vittek közelebb. Ez természetesen nem az internet hibája, mivel nekem magamnak nem voltak csak "tükör által homályosan látott" céljaim. Rádiótelefonnal akkor találkoztam először, amikor a kilencvenes évek elején a Magyar Nemzet rövid időre francia tulajdonos kezébe került, s a modern dolgokra érzékeny és a hírközlés felgyorsulását szorgalmazó franciák tízkilós akkumulátorokhoz csatlakoztatható készülékekkel látták el a szerkesztőséget. (Mivel kellő asztalitelefon-vonalhoz nem juthattak.) Tanúja lehettem tehát, miként lesz a tízkilós aksiból kétdekás, s annak is, hogy aki Magyarországon ad magára valamit, minimum három mobiltelefont tart, a harmadik számát csak önmaga ismeri, és azon tárgyal meg önmagával belső, lelkiismereti kérdéseket. Jó sok cellainformációnak kell tehát derék rendőreinknek utánanézniük, ha el akarják kapni a mobilon egymással kapcsolatot tartó zsiványokat. Észre kell vennünk: a mobilszolgáltatók között egyre nagyobb a konkurenciaharc, amely odáig megy, hogy saját magadat például csúcsidőben is ingyen hívhatod. A kereskedelmi televíziók pedig -- hiszen a mobil is reklámőrület, egy tőről fakad -- régen felfedezték már az emelt díjas SMS-ekben rejlő lehetőségeket, amikor nézőiket azzal kecsegtetik, hogy aki helyes SMS-választ ad arra, hogy krumpliból készül-e a krumplicukor vagy töpörtyűből, tízmilliót, s egy mianmari utazást nyer. Özönlenek a helyes válaszok.

(Magyar Nemzet, 2009. december 5.)