– Mióta élnek az anyaországban?
– Borbély Bartis Júlia vagyok, férjemmel, Borbély Bartis Endrével 1999-ben települtünk át Marosvásárhelyről visszahonosítással Magyarországra. Székelyföldön megbecsült jogász házaspárnak számítottunk, 1958-ban kötöttünk házasságot, viszonylag jó nyugdíjjal, szép, saját otthonnal rendelkeztünk. A férjem bíróként, jómagam közjegyzőként, jogtanácsosként harminc évig dolgoztam Marosvásárhelyen. Családegyesítéssel költöztünk át 1999 végén, illetve 2000 elején otthonról haza, akkor indultunk el, amikor erőnk, egészségünk még megengedte, hogy otthagyjuk a vásárhelyi lakást, a rokonokat, a barátokat, jól kialakult életmódunkat. Pesti otthonunk híven őrzi a marosvásárhelyi hajlék összképét. Ahogy számos budapesti utcanév is őrzi a trianoni diktátum után határon túlivá lett magyar régiók, települések, földrajzi nevek, kiemelkedő személyiségek emlékét.
– Hogyan kezdték el könyvük előmunkálatait? – fordulok Borbély Bartis Endréhez.
– A konkrét munka elkezdését feleségem három találkozása motiválta – folytatja beszélgetésünket Borbély Bartis Endre. Júlia a 2-es villamoson utazott, amikor bemondták, hogy a Zsil utca következik. Kiránduló gyereksereg zsinatolt, egyikőjük nevetve megjegyezte: „hallod már, Zsír utca”. Nem hagyhatta szó nélkül: kisfiam, az nem zsír, hanem Zsil utca, és nevét egy szénbányamedencéről és folyóról kapta, amely ma már Romániában van, az erdélyi tájegységben. Egy másik alkalommal szintén a villamoson Júlia tüsszentett. A szemben ülő hölgy jó egészséget kívánt neki, ő pedig elmondta, hogy van egy település, ahol a férj vagy feleség ilyenkor azt mondja, „vettem észre tüsszentésedet”, mire a válasz, „köszönöm észrevételed”. A beszélgetés során kiderült, hogy a települést Tusnádnak hívják, Erdély nagyon szép vidékén található, az Olt partján, Tusnádfürdő mellett. A hölgy udvariasan csodálkozott, valószínűleg hallott a Kanári-szigetekről, de sajnos Tusnádról nem... Egy harmadik eset a vonaton történt. Kolozsvár felé utaztunk. A fülkében tizenöt év körüli pesti lányok mentek a nagyanyjukkal húsvéti vakációra. Csucsánál szóba került a Boncza-kastély s értelemszerűen Ady múzsája, felesége, Csinszka, alias Boncza Berta is. A lányok tanultak Adyról, de Csinszka neve ismeretlen volt számukra.
– Mindkét tájegységről, a Zsilről és Tusnádról is van Budapesten utca elnevezve, mint ahogy Csinszka utca is létezik – veszi át a szót Borbély Bartis Júlia. – Ekkor döbbentünk rá, hogy égetően szükség volna egy olyan ismeretterjesztő könyvre, amelyben szerepelnének mindazok a települések, amelyeket az első világháborút követő határozatok – és nem szerződések – következtében más országokhoz csatoltak, mert úgy tűnik, egyre kevesebben tudják, mi is történt az egykori történelmi Magyarország kétharmadával. S azt sem tudják, miért létezik Budapesten többek között Pozsony, Kalotaszeg, Újvidék, Uzsoki utca. Hadd tudja meg a járókelő, hogy Nagyszombat, amelyről a III., a XVIII. és a IV. kerületekben utcát neveztek el, a Felvidék, ma Szlovákia területén található. A XVI. században nyomdát állítottak ott, több nyelven adtak ki könyveket. És ahol Pázmány Péter azt az egyetemet alapította, amely a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem őse volt. Ott érettségizett Kodály Zoltán, és tizenöt éves korában ott írta meg egyik zeneművét, a Stabat Matert. Tudja meg a járókelő, hogy a XIV. kerületben levő Csáktornya park és utca névadója az a délvidéki település, ahol Zrínyi Miklós a Zrínyiász irodalmi művet szerkesztette, és ahol a két sógort, Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet, a Habsburg-ellenes Nádasdy-féle összeesküvés résztvevőit elfogták, majd Bécsújhely főterén lefejezték. A számos példa közül, amelyek a kötetben szerepelnek, talán az ismert legkevésbé, hogy a burgenlandi Felsőőr települést, amelyről a XIV. kerületben utcát neveztek el, és amelyet valaha az Őrség központjának tekintettek, székelyek alapították, akik ott határőri feladatokat láttak el. Napjainkig sem tisztázott, hogy kik telepítették oda őket a Kárpátok karéjából, a Csíki-medencéből hozták-e oda őket, vagy éppen az Őrségből kerültek Erdélybe.
– Kik támogatták a munkájukat? – kérdezem Borbély Bartis Endrétől.
– Elkezdtünk könyvtárakba járni, számos történelmi művet olvastunk végig 2003-tól kezdve több mint öt éven át. Talán a megírásnál is nehezebb volt a pályázatok beadásának időszaka, végül csak egy budapesti alapítványtól és a kanadai Orbán Balázs Társaságtól kaptunk támogatást. Bizony a temetkezési költségeinkre félretett megtakarított pénzünket is be kellett áldoznunk, hogy közkinccsé váljon a könyvünk, és folytathassuk az írást, hiszen számos megírnivalónk van még.
– Meddig tart a kötet témájának időbeli horizontja? – kérdezem Borbély Bartis Júliától.
– A könyv időbeli horizontja lezárul az első világháború befejezésével. A trianoni diktátumot követő történelmi események és az utóbbi hatvan-hetven esztendő történései, a jelen égető gondjai már nem fértek volna bele a kötetbe, amely így is több mint hatszáz sűrűn szedett oldalnyi terjedelmű, dekoratív illusztrációkkal, névmutatóval együtt. Először tájegységenként, országonként akartunk egy-egy kötetet összehozni, de ráébredtünk, hogy minden olvasó megérdemli a teljesség élményét. Természetesen lexikonokkal együtt használatos, hézagpótló műnek tartjuk a munkánkat. A könyv elsődleges célja az volt, hogy az olvasónak eszébe juttassa, Márai Sándor, Bartók Béla, Tamási Áron, Ady Endre, valamint az őket megelőző évszázadból Arany, Kazinczy, Babits és még nagyon sokan mások az elcsatolt területek szülöttei. A mű ugyanakkor főhajtás azoknak a városatyáknak is, akik gondot fordítottak arra, hogy az utcanevek őrizzék a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának érzését legalább az utcanevekben. És történelmünk hőseinek, vértanúinak is emléket akartunk állítani – fejezte be beszélgetésünket Borbély Bartis Júlia. – Reméljük, hogy könyvünk ráébreszti az olvasót a magyar tudomány, a kultúra, a gazdaság számára eddig rejtett szintjeire is – teszi hozzá Borbély Bartis Endre.
