– Mióta élnek az anyaországban?
– Borbély Bartis Júlia vagyok, férjemmel, Borbély Bartis Endrével 1999-ben települtünk át Marosvásárhelyről visszahonosítással Magyarországra. Székelyföldön megbecsült jogász házaspárnak számítottunk, 1958-ban kötöttünk házasságot, viszonylag jó nyugdíjjal, szép, saját otthonnal rendelkeztünk. A férjem bíróként, jómagam közjegyzőként, jogtanácsosként harminc évig dolgoztam Marosvásárhelyen. Családegyesítéssel költöztünk át 1999 végén, illetve 2000 elején otthonról haza, akkor indultunk el, amikor erőnk, egészségünk még megengedte, hogy otthagyjuk a vásárhelyi lakást, a rokonokat, a barátokat, jól kialakult életmódunkat. Pesti otthonunk híven őrzi a marosvásárhelyi hajlék összképét. Ahogy számos budapesti utcanév is őrzi a trianoni diktátum után határon túlivá lett magyar régiók, települések, földrajzi nevek, kiemelkedő személyiségek emlékét.
– Hogyan kezdték el könyvük előmunkálatait? – fordulok Borbély Bartis Endréhez.
– A konkrét munka elkezdését feleségem három találkozása motiválta – folytatja beszélgetésünket Borbély Bartis Endre. Júlia a 2-es villamoson utazott, amikor bemondták, hogy a Zsil utca következik. Kiránduló gyereksereg zsinatolt, egyikőjük nevetve megjegyezte: „hallod már, Zsír utca”. Nem hagyhatta szó nélkül: kisfiam, az nem zsír, hanem Zsil utca, és nevét egy szénbányamedencéről és folyóról kapta, amely ma már Romániában van, az erdélyi tájegységben. Egy másik alkalommal szintén a villamoson Júlia tüsszentett. A szemben ülő hölgy jó egészséget kívánt neki, ő pedig elmondta, hogy van egy település, ahol a férj vagy feleség ilyenkor azt mondja, „vettem észre tüsszentésedet”, mire a válasz, „köszönöm észrevételed”. A beszélgetés során kiderült, hogy a települést Tusnádnak hívják, Erdély nagyon szép vidékén található, az Olt partján, Tusnádfürdő mellett. A hölgy udvariasan csodálkozott, valószínűleg hallott a Kanári-szigetekről, de sajnos Tusnádról nem... Egy harmadik eset a vonaton történt. Kolozsvár felé utaztunk. A fülkében tizenöt év körüli pesti lányok mentek a nagyanyjukkal húsvéti vakációra. Csucsánál szóba került a Boncza-kastély s értelemszerűen Ady múzsája, felesége, Csinszka, alias Boncza Berta is. A lányok tanultak Adyról, de Csinszka neve ismeretlen volt számukra.
– Mindkét tájegységről, a Zsilről és Tusnádról is van Budapesten utca elnevezve, mint ahogy Csinszka utca is létezik – veszi át a szót Borbély Bartis Júlia. – Ekkor döbbentünk rá, hogy égetően szükség volna egy olyan ismeretterjesztő könyvre, amelyben szerepelnének mindazok a települések, amelyeket az első világháborút követő határozatok – és nem szerződések – következtében más országokhoz csatoltak, mert úgy tűnik, egyre kevesebben tudják, mi is történt az egykori történelmi Magyarország kétharmadával. S azt sem tudják, miért létezik Budapesten többek között Pozsony, Kalotaszeg, Újvidék, Uzsoki utca. Hadd tudja meg a járókelő, hogy Nagyszombat, amelyről a III., a XVIII. és a IV. kerületekben utcát neveztek el, a Felvidék, ma Szlovákia területén található. A XVI. században nyomdát állítottak ott, több nyelven adtak ki könyveket. És ahol Pázmány Péter azt az egyetemet alapította, amely a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem őse volt. Ott érettségizett Kodály Zoltán, és tizenöt éves korában ott írta meg egyik zeneművét, a Stabat Matert. Tudja meg a járókelő, hogy a XIV. kerületben levő Csáktornya park és utca névadója az a délvidéki település, ahol Zrínyi Miklós a Zrínyiász irodalmi művet szerkesztette, és ahol a két sógort, Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet, a Habsburg-ellenes Nádasdy-féle összeesküvés résztvevőit elfogták, majd Bécsújhely főterén lefejezték. A számos példa közül, amelyek a kötetben szerepelnek, talán az ismert legkevésbé, hogy a burgenlandi Felsőőr települést, amelyről a XIV. kerületben utcát neveztek el, és amelyet valaha az Őrség központjának tekintettek, székelyek alapították, akik ott határőri feladatokat láttak el. Napjainkig sem tisztázott, hogy kik telepítették oda őket a Kárpátok karéjából, a Csíki-medencéből hozták-e oda őket, vagy éppen az Őrségből kerültek Erdélybe.
– Kik támogatták a munkájukat? – kérdezem Borbély Bartis Endrétől.
– Elkezdtünk könyvtárakba járni, számos történelmi művet olvastunk végig 2003-tól kezdve több mint öt éven át. Talán a megírásnál is nehezebb volt a pályázatok beadásának időszaka, végül csak egy budapesti alapítványtól és a kanadai Orbán Balázs Társaságtól kaptunk támogatást. Bizony a temetkezési költségeinkre félretett megtakarított pénzünket is be kellett áldoznunk, hogy közkinccsé váljon a könyvünk, és folytathassuk az írást, hiszen számos megírnivalónk van még.
– Meddig tart a kötet témájának időbeli horizontja?
