Fehér Béla – Szilvakék paradicsom: Föld alatti sunatozás

Régi ismerőssel futottam össze egyik este a Nyugati pályaudvaron. Jámbor kigyúrt az illető. A hústorony mögött érző szív dobog. Szégyenkezve vallotta be, szorong az aluljáróban. Évek óta vonattal jár haza munka után, de az utóbbi időben rossz érzéssel megy le a föld alá. Olyasmi ez a rossz érzés, mint amikor az ember utcai balesetet bámuló embergyűrű háta mögött slisszol el, mert nem akarja látni, mi történt. Sandít legfeljebb. Érdekli, de mégse. Önvédelem. Nem akarja magát odaképzelni a hideg betonra. Nem akar villamos alól kilógó lábra ébredni. A hústorony cigarettával kínál, rágyújtunk. Közben elmondja, az aluljáróban a földre szegezi a tekintetét, nem szereti látni azokat a gyanús figurákat, akik tétlenül ácsorognak, köröznek, sodródnak, téblábolnak, figyelnek, sandítanak, neked ütődnek. Fenyegetnek, de nincs kimutatható fenyegetés. Póverkednek! A piszkos neonfényben töltik napjaikat, csakis ott fordulnak elő, és még hasonlítanak is egymásra. Néha kicsit koldulnak, néha el akarnak adni ezt-azt, de többnyire csak vannak, ápolatlanul. Kik ők, és mit akarnak? Kétes elemek, legyintene a nagyapám, ha élne, ő a régi iskola. Kétes elemek, mondja váratlanul a hústorony is, csak semmi tolerancia. Más a tolerancia lentről, a sűrűből, és más a politika színes függönyei előtt igét hirdetve. Lézengő ritterek, mondom én művelten, finom humanizmussal.

A Nyugati-aluljáró mindig is vonzott, miközben irtóztam tőle. Néhány évig gyakrabban fordultam meg e mély vízben, sőt kerestem az alkalmat, hogy lemerülhessek. E nagyvárosi fertő pályaudvar felőli oldala az igazán érdekes. Háromszáz forintos pornócédé, fehérnemű- és parfümvásár, olcsó pálinka, savanyú gyorsfalatozó, antikvárium, ládába dobált halott könyvekkel, túlcsordult szemétládák, örökös bendőszag, szomorú arcú ritterek, a háttérben, az impozáns üvegajtó mögött pedig vigasztalanul hullik alá a pláza vízesése. Csodálkozom, hogy még senkinek nem jutott eszébe, hogy dokumentumfilmet forgasson itt, ámbár az a gyanúm, hogy a kamera láttán a jelenlévők fele nyúlcipőt rántana. Kavarognak a látnivalók a huzatos zűrzavarban, elég csak bámészkodni, tapintani a szegénységet, az otthontalanságot, a simlit, a gagyit, egy lepusztult ország megrendítő kirakatát.

Festett hajú, elvirágzott nő szólított le egyszer, óhajtanék-e sunatozni. Itt? – kérdeztem dermedten. Á, nem itt, van odaát egy fűtött raktár, ne majrézz, le van vajazva. Kösz, de raktárban nem – mondtam, mintha ez tartana vissza. Ha nincs gempád, köcsög, akkor makkozzál magadnak! – vetette oda undorral. A gempa egyébként pénzt jelent, ekkor hallottam először. A többi szó jelentése némi rutinnal kitalálható. Nem is tudom, melyik francia, talán Montaigne kívánta magának, legyen képes beérni a párizsi vásárcsarnokban használatos szavakkal, ugyanis tudálékos, sőt beteges becsvágyra vall, ha valaki állandóan míves fordulatokkal próbálja felékszerezni sivár irodalmi munkásságát. Egyszerűség és lényeglátás, semmi pipere, pomádé, erőltetett elegancia.

Montaigne persze legjobb tudomásom szerint nem járt a Nyugati-aluljáróban, ezért aztán álmában sem tudta elképzelni, hogy létrejöhet olyan társadalmi helyzet, amikor a szleng kezdi felzabálni a nyelvet. Erre a felismerésre ama föld alatti bugyor nyitotta fel a szemem. Megszimatoltam, hogy baj van, nagyobb, mint eddig bármikor. Azóta figyelem a tágabb környezetemben felröppenő mondatokat, a sajtó, a rádió, a televízió nyelvét, sőt nyelvezetét, kivált pedig verbális pusztítását, és nem lehet szemet hunyni, tényleg zabálja, habzsolja, legeli, csámcsog rajta. Silózza, az ám! Árnyalatok, szinonimák agonizálnak. Nappal van, és éjszaka, oda a dinnyeszagú nyári délután. Szép szavaink tömegsírral szemeznek.

Azt akarom mondani, nem feltétlenül azzal van bajom, ami ott lent van. Hanem ami idefönt lesz belőle. Sugárzik, mint az urán.

(Magyar Nemzet, 2010. január 13.)