Egy nemzedékeket formáló javítóintézet története

Ritka bepillantás egy zárt, sokáig elhallgatott világba – abba a közegbe, ahol a fegyelem, a gondoskodás és a nevelés mindennapi gyakorlata emberi sorsokat alakított. Bernáth Gábor kötete a Székesfehérvári Országos Királyi Javítóintézet történetét követi végig az alapítás eszméjétől a tényleges működésen át egészen a Kassára történő áthelyezésig. A történet szerves folytatásaként jelenik meg a szocializmus idején létrejött Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet, majd a rendszerváltás után működő Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat is – egy több mint százéves intézménytörténet részeként, amely nemcsak a múltat idézi fel, hanem a jelen gyermekvédelmi törekvéseivel is összekapcsolódik.

Bernáth Gábor, A székesfehérvári Országos Királyi Javítóintézet története - egy elfeledett intézmény krónikája című kötet szerzője az intézmény egykori épülete előtt Forrás: A kötet szerzője, Bernáth Gábor

– Mi volt a személyes vagy szakmai indíttatás a könyv megírásában?
– A könyv gondolata már hosszú évek óta bennem élt, noha nem vagyok történész, azonban mindig is vonzott a helytörténet szeretete. Ez volt az első és legerősebb indíttatás. A személyes érintettség pedig tovább mélyítette ezt a motivációt: dédapám itt dolgozott, ő tanította mesterségre a javítóintézet növendékeit, édesanyám pedig már a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet korszakában töltött be hasonló szerepet ugyanennek az épületeknek a falai között. Emellett én magam is csaknem hét évet dolgoztam a szociális szféra egy másik területén, így nemcsak családi kötődésem, hanem szakmai rálátásom is volt arra, mennyire fontos ezeknek az intézményeknek a múltját és működését megérteni. A könyv első változata hosszú ideig a fiókban pihent, mígnem idén lehetőségem nyílt pályázni a Lánczos Kornél – Szegfű Gyula Ösztöndíjalapítvány támogatására, amelyet sikerrel el is nyertem. Ez adott lendületet ahhoz, hogy be tudjam fejezni ezt a munkát. A téma nem volt ismeretlen számomra: korábban több részből álló dokumentumfilmet is készítettem róla, amely Volt egyszer egy Fehérvár csatornámon megtekinthető.

– Milyen időszakot ölel fel a könyv, és milyen forrásokra támaszkodott a feldolgozás során?

– A könyv történeti utazása az 1800-as évek közepén indul, amikor a gyermekvédelem még csupán szórványos törekvések formájában létezett Magyarországon. Innen kísérhetjük végig az 1895-ben megnyíló javítóintézet történetét egészen napjainkig. 

A kötet nem csupán az intézmény életútját mutatja be, hanem az épületek változásait, az egyes korszakok társadalmi viszonyait, valamint azt is, hogyan alakult a gyermekvédelem szerepe történelmünk során. A feldolgozáshoz rendkívül sok korabeli újságot és szakirodalmat kellett átolvasnom. Legfőbb forrásaim az Arcanum és a Hungaricana adatbázisai voltak, de több levéltárban is kutattam. A munkának azonban nincs vége: hosszabb távon szeretnék egy bővített, részletesebb kiadást is megjelentetni.

– Milyen szerepet töltött be a javítóintézet a dualizmus kori és a későbbi magyar társadalomban különbözött-e valamiben az európai társaitól?
– A dualizmus korában a gyermekvédelem még formálódóban volt, így a hazai intézet szerepét nehéz közvetlenül más országokéval összevetni. Az azonban biztos, hogy már az első igazgató, Krajtsik Soma is nagyfokú elhivatottsággal és széles körű tapasztalattal vezette az intézményt. Az igazi virágkort dr. Kardos Jenő királyi műszaki főtanácsos idején élte meg az intézet. Csaknem húsz éven át tartó vezetése alatt vált az intézmény nemzetközileg ismertté, elsősorban az itt készített, magas minőségű játékok révén. 

Érdekesség, hogy míg az alapítás idején a város lakói kifejezetten ódzkodtak attól, hogy javítóintézet létesüljön a közelükben, később már büszkeségként tekintettek a növendékekre és az itt végzett munkára.

Nevelésmódszertanában a magyar intézet nem különbözött számottevően az európai példáktól; abban emelkedett ki, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szakmai képzésre, a mesterségek elsajátítására és a gyakorlati tudásszerzésre.

– Van-e olyan történet a könyvből, amely különösen jól megmutatja az intézmény valódi arcát?
– A kötet egészének egyik legnagyobb értéke, hogy végigköveti az intézet különböző korszakait, így természetesen átfogó képet ad annak működéséről. Ha azonban ki kell emelni egy személyes és érzékletes történetet, akkor Demeter Vilmos Visszaemlékezéseim című műve talán a legszebb példa. Vilmos bácsi nem javítandó növendékként élt itt, hanem egy családfő gyermekeként. Gyermeki szemszögből, mégis rendkívül éretten és érzékenyen ír arról, hogyan működött az intézet, milyen volt a mindennapi élet, és milyen mentalitással dolgoztak az itt szolgáló felügyelők és nevelők. Az ő sorai különösen jól ragadják meg az intézet emberi oldalát.

 

– Hogy bántak az akkori fiatalokkal egy ilyen intézményben, milyen szellemben nevelték őket?
– A nevelés szellemiségét a kor társadalmi, vallási és erkölcsi elvárásai határozták meg. 

A mindennapok szigorú napirend szerint zajlottak, és nagy hangsúlyt kapott a vallási, erkölcsi és hazafias nevelés. Fontos szerepet töltött be a munkaoktatás is: a növendékeket rendre, tisztaságra és elszánt munkavégzésre tanították. Az intézetben zárkák is működtek, ahová fegyelmi vétség esetén elkülönítették a növendékeket. A fegyelem tehát elengedhetetlen része volt a rendszernek, akkoriban úgy gondolták, hogy ez segíti a gyermekek személyiségének formálását. Ugyanakkor a dicséret és az elismerés sem maradt el – a jó magaviseletet és a szorgalmas munkát következetesen jutalmazták.

– Mit üzen a könyv a mai társadalom számára?
– A könyv végig vezeti az olvasót a kezdetektől a mai napig, megismerkedhet vagy legalábbis egy szeletét láthatja annak a rendszernek, mely mindig is megoldandó problémát jelent a társadalomnak. Ez egy olyan téma, amivel minden társadalomnak foglalkoznia kell. A könyv bemutatta, hogy az előző századokban hogyan alakítottákk ki azt a rendszert, amely a gyermekek jólétét tűzi ki céljául. A könyvet ennek az ügynek a szellemében állítotam össze, mert vallom, hogy ennek a zászlónak sosem szabad lankadnia, mindig a szemünk előtt kell lobognia.