Advent

E G Y S Z E R V O L T . . .

És akkor az egyik hideg, decemberi hajnalon leesett az első hó. Igaz, hogy itt volt már az ideje, és az is igaz, hogy mindenki várta már, de hiányolni nem igazán hiányolta senki. Pontosan ezért úgy érkezett tehát, mint a búcsúban egy pofon. Hirtelen megtörtént, és kész. Nem volt idő gondolkodni, hogy így vagy úgy, erre vagy arra, mire az ember észbekapott, már túl is volt rajta. Aki adta, az is, meg aki kapta, az is.
Szóval megérkezett az első hó, a maga szikrázóan hideg, fagyosan pompás eleganciájával, betakarva házat, falut, erdőt és mezőt, egyszóval mindent. Ám erről a takaróról az öreg erdész még mit sem sejtett, hiszen az igazak álmát aludta egy sokkal melegebb takaró alatt. Aztán mire megébredt, már kár is lett volna a hófehér jelenséggel foglalkozni, hiszen ellene tenni úgysem lehetett, akkor meg minek rágódni rajta feleslegesen.
Úgyhogy inkább értelmesebb dolog után nézett: jól megpakolta a cserépkályhát, felrakta a teavizet, kiballagott a kamrába egy kis darabka kolbászért – ami nem is lett olyan kicsike –, majd jól megreggelizett. Aztán kellemesen eltelve hátradőlt a karosszékben, és miközben az öreg vizsla mélabús fejét vakargatta, gondolatban megdicsérte magát. Kijárt neki az elismerés, hiszen talán ez volt az első reggeli, hogy amióta egyedül maradt, nem ejtett le semmit, nem tört össze valamit a már igencsak megfogyatkozott ódon étkészletből. Ezen kicsit el is mosolyodott, majd mielőtt beleélhette volna magát ebbe a jóleső, melengető érzésbe, szinte azonnal elöntötte a komorság, mert megint szembesült a magány, az egyedüllét kínzó tudatával. Csak a fia és unokái enyhítették magányát, őket várta mindig és mindenkor. – Na nézzünk valami dolog után, mert ebből a fejlógatásból nem élünk meg – rakta helyre lelkivilágát, majd először a kredencben lévő szilvóriumosüveget kereste fel, amelynek jelen esetben búfelejtő és melegítő hatását szerette volna hasznosítani, majd miután megállapította – ki tudja, hanyadjára –, hogy mégiscsak tud ez a Gyula sógor pálinkát főzni, belebújt bekecsébe és a ház körüli munkák után nézett.
Lehet, hogy a pálinkának köszönhetően, de az is lehet, hogy az egyedüllét elől való hasztalan menekülés miatt, az egész napot átdolgozta. Fát vágott, megigazította a leszakadt kerítést és ellapátolta a havat még onnan is, ahova alig esett. Korát meghazudtolva dolgozott szakadatlanul, a munkától várva segítséget, gyógyírt keserű bánatára. És eközben sóvárogva, vágyakozón kémlelte a messzi országút kígyózó végtelenjét, hátha megpillantja rajta azokat, akiket igazán szeret…
Amikor már mindenbe belefáradt, bement a házba, és úgy, ahogy volt, kimerülten lerogyott a fotelba, épphogy csak a csizmáit rugdalta le, és már aludt is. Mire megébredt, a havas végtelenben már a Hold fürdette hosszú palástját, és hozzá szemérmesen hunyorogtak a félénk csillagok.
A szobában aztán hirtelen éles világosság támadt, és egy ismerős hang törte meg a csendet.
– Édesapám, csak nincs valami baja, hogy kabátban, kucsmában ücsörög itt a hideg szobában?
– Most már nincs! Fiam, csakhogy megjöttél…