Gróf Tisza István a becsületes magyarok szívében örökké él

A történelem olykor mintha ismételné önmagát. A kivételes adottságú, tizenhat éve egyhuzamban kormányzó Orbán Viktor miniszterelnök is kétfrontos harcot folytatott.

Bánó Attila

Tisza István gyilkosság választás diktatúra 2026. 04. 22. 5:56

Tisza István 1861. április 22-én született Pesten. Apja, Tisza Kálmán a későbbi miniszterelnök ez idő tájt a képviselőház alelnöke volt. Az éles eszű, kiváló emlékező tehetséggel megáldott gyerek gondos nevelésben részesült. Alacsonyabb iskoláit hat év alatt végezte el, és már tizennégy éves korában letette az érettségit.

Jogi és közgazdasági egyetemi tanulmányait részint Budapesten, részint Németországban – Berlinben és Heidelbergben – végezte. Ez utóbbi helyen államtudományi diplomát, majd a pesti egyetemen politikatudományokból doktorátust szerzett, mindössze húszévesen.

A fiatal Tisza 1886-ban − huszonöt évesen −, az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt programjával, a vízaknai kerület képviselőjeként került be a képviselőházba. Később Újbányát, majd az ugrai kerületet képviselte. A grófi rangot 1897 februárjában kapta, amikor nagybátyja, Tisza Lajos grófi rangját Ferenc József kiterjesztette rá, valamint fivéreire.

Amikor Tisza életútjára tekintünk, óhatatlanul eszünkbe jutnak a legutóbbi választások. Arra gondolunk, hogy a választások milyen kaliberű embereket emeltek a magyar politika élvonalába egykor és most. És amikor erre gondolunk, elfog bennünket a keserűség. A minőségi különbség ugyanis leírhatatlan. Ugyanakkor látnivaló, hogy a politikai viták színvonalát már akkor is igyekeztek elsilányítani a rendbontók.

Az 1889. évi véderővita magával hozta az első obstrukciós cselekményeket. 1903. november 3-án Ferenc József király kinevezte Tiszát miniszterelnökké. A parlamentben ez idő tájt előtérben voltak a katonai kérdések – ezeken belül a létszámemelés és a nyelvkérdés −, és a viták gyakran obstrukcióba fulladtak. Szász Károly (1865–1950) politikus, irodalomtörténész, Tisza István című, 1920-ban megjelent munkájából is tudjuk, hogy gróf Tisza István kétfrontos harcot folytatott: egyrészt a magyar belpolitikába avatkozó Ernst von Körber osztrák miniszterelnök, másrészt a parlamenti anarchisták ellen, akik romboló tevékenységükkel már magát a parlamentarizmust veszélyeztették.

Ismerős jelenség. A történelem olykor mintha ismételné önmagát. A kivételes adottságú, tizenhat éve egyhuzamban kormányzó Orbán Viktor miniszterelnök is kétfrontos harcot folytatott. Küzdött a szuverenitásunkat csorbító brüsszeli beavatkozások ellen, miközben keményen csatázott a hazai globalista ellenzékkel.

1904-ben, egy szavazás körüli nézeteltérés miatt több tekintélyes politikus elhagyta a Szabadelvű Pártot, mint például Széll Kálmán, gróf Teleki Pál, Wlassics Gyula, ifjabb gróf Andrássy Gyula, gróf Bánffy Miklós és mások. Az év végén összeült parlamentben azután az ellenzék minden határt átlépve még a parlamenti bútorokat is összetörte, hogy ellehetetlenítse az ülés megtartását. 1905 elején a király feloszlatta az országgyűlést.

A pár héttel később megtartott választásokon a pártelhagyók „disszidensek” néven indultak és csatlakoztak az ellenzékhez. Ez a társaság a választások után megalakította az Országos Alkotmánypártot. Herczeg Ferenc Két arckép című írásában (Budapest, 1920) így jellemezte ezeknek az uraknak a tevékenységét: „Az arisztokrácia balga szüzei nem sejtették, hogy ők már akkor a vörösterror lába elé szórták virágukat.”

Adódik az újabb párhuzam: a Fidesz–KDNP távozó, „jó szándékú” kritikusai sem tudhatták, hogy megágyaznak egy mai „vörösterrornak” és annak a globalista diktatúrának, amelynek előjelei most kezdenek kibontakozni.

Tisza később lemondott, majd 1912 májusában házelnökké választották. Az Országházban ezután is zaklatott állapotok uralkodtak, mert az újonc létszám emelése és a katonai kiadások növelésének terve miatt a feldühödött ellenzék élesen támadta a törvényjavaslatot. A házelnök 1912. június 4-én a munkapárti többséggel végül megszavaztatta a törvényt.

Az ellenzéki képviselők az általános választójoggal, a nemzetiségi jogokkal és más ügyekkel kapcsolatban is szemben álltak Tisza felfogásával. A kormánnyal szemben álló ellenzéki erők pontosan tudták, hogy a felizgatott, sztrájkoló és tüntető munkásság, a nincstelenek és a katonák körében népszerűséget lehet szerezni az általános választójog követelésével. Tisza viszont tisztában volt azzal, hogy a soknemzetiségű országban a területi egység kérdése fenyegető árnyékot vet a közeljövőre, ezért nem engedheti meg a választójog nagyfokú kiterjesztését. Számára ez tipikus csapdahelyzet lehetett.

A mai időkkel összevethető párhuzam e téren is adódik, ha a Tisza Párt kampányára, a felizgatható tömeg alacsony ösztöneinek felkorbácsolására gondolunk. Hallottuk a jobb életre vonatkozó ígéreteket, a politikai ellenfelekkel szembeni durva fenyegetéseket, a lopást, korrupciót, diktatúrát emlegető rágalmakat, a népszerű, nemzetközi tekintélyt kivívó miniszterelnököt gyalázó szidalmakat.

Igen, feltűnő a hasonlóság, mert miként Orbán Viktornak, úgy gróf Tisza Istvánnak is kijutott a rágalmakból. A Tisza elleni gyűlöletkampány − az anarchista baloldal izgatásának „hála” −, az első világháború és Tisza újabb miniszterelnöksége alatt is folytatódott. A vele kapcsolatban hangoztatott legfőbb vád szerint döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország belépett a háborúba. Ennek viszont éppen az ellenkezője történt. Tisza ellenezte a belépést, és csak az uralkodó döntését követően támogatta azt.

1918. október 31-én, az úgynevezett őszirózsás forradalom délutánján egy fanatikus csoport meggyilkolta Tisza Istvánt, a volt miniszterelnököt. A felbérelt gyilkosok is az említett váddal illették, mielőtt lelőtték a saját otthonában. Mindössze 57 esztendős volt. Tormay Cécile megrázó sorokkal érzékeltette a halála miatt frissen rátörő fájdalmat: „Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támad ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős.”

Mi, a nagy államférfi mai tisztelői hozzátehetjük: gróf Tisza István nincs többé, de a becsületes magyarok szívében örökké él.

A szerző író, újságíró