Ismerős jelenség. A történelem olykor mintha ismételné önmagát. A kivételes adottságú, tizenhat éve egyhuzamban kormányzó Orbán Viktor miniszterelnök is kétfrontos harcot folytatott. Küzdött a szuverenitásunkat csorbító brüsszeli beavatkozások ellen, miközben keményen csatázott a hazai globalista ellenzékkel.
1904-ben, egy szavazás körüli nézeteltérés miatt több tekintélyes politikus elhagyta a Szabadelvű Pártot, mint például Széll Kálmán, gróf Teleki Pál, Wlassics Gyula, ifjabb gróf Andrássy Gyula, gróf Bánffy Miklós és mások. Az év végén összeült parlamentben azután az ellenzék minden határt átlépve még a parlamenti bútorokat is összetörte, hogy ellehetetlenítse az ülés megtartását. 1905 elején a király feloszlatta az országgyűlést.
A pár héttel később megtartott választásokon a pártelhagyók „disszidensek” néven indultak és csatlakoztak az ellenzékhez. Ez a társaság a választások után megalakította az Országos Alkotmánypártot. Herczeg Ferenc Két arckép című írásában (Budapest, 1920) így jellemezte ezeknek az uraknak a tevékenységét: „Az arisztokrácia balga szüzei nem sejtették, hogy ők már akkor a vörösterror lába elé szórták virágukat.”
Adódik az újabb párhuzam: a Fidesz–KDNP távozó, „jó szándékú” kritikusai sem tudhatták, hogy megágyaznak egy mai „vörösterrornak” és annak a globalista diktatúrának, amelynek előjelei most kezdenek kibontakozni.
Tisza később lemondott, majd 1912 májusában házelnökké választották. Az Országházban ezután is zaklatott állapotok uralkodtak, mert az újonc létszám emelése és a katonai kiadások növelésének terve miatt a feldühödött ellenzék élesen támadta a törvényjavaslatot. A házelnök 1912. június 4-én a munkapárti többséggel végül megszavaztatta a törvényt.
Az ellenzéki képviselők az általános választójoggal, a nemzetiségi jogokkal és más ügyekkel kapcsolatban is szemben álltak Tisza felfogásával. A kormánnyal szemben álló ellenzéki erők pontosan tudták, hogy a felizgatott, sztrájkoló és tüntető munkásság, a nincstelenek és a katonák körében népszerűséget lehet szerezni az általános választójog követelésével. Tisza viszont tisztában volt azzal, hogy a soknemzetiségű országban a területi egység kérdése fenyegető árnyékot vet a közeljövőre, ezért nem engedheti meg a választójog nagyfokú kiterjesztését. Számára ez tipikus csapdahelyzet lehetett.
A mai időkkel összevethető párhuzam e téren is adódik, ha a Tisza Párt kampányára, a felizgatható tömeg alacsony ösztöneinek felkorbácsolására gondolunk. Hallottuk a jobb életre vonatkozó ígéreteket, a politikai ellenfelekkel szembeni durva fenyegetéseket, a lopást, korrupciót, diktatúrát emlegető rágalmakat, a népszerű, nemzetközi tekintélyt kivívó miniszterelnököt gyalázó szidalmakat.
Igen, feltűnő a hasonlóság, mert miként Orbán Viktornak, úgy gróf Tisza Istvánnak is kijutott a rágalmakból. A Tisza elleni gyűlöletkampány − az anarchista baloldal izgatásának „hála” −, az első világháború és Tisza újabb miniszterelnöksége alatt is folytatódott. A vele kapcsolatban hangoztatott legfőbb vád szerint döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország belépett a háborúba. Ennek viszont éppen az ellenkezője történt. Tisza ellenezte a belépést, és csak az uralkodó döntését követően támogatta azt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!