A magyar kultúra alapköve az ellenállás és a szabadságharc – interjú a friss József Attila-díjas Domonkos Lászlóval

Domonkos László író, újságíró nemrégiben vehette át a József Attila-díjat. A kitüntetés nem csupán egy igen gazdag életmű kései elismerése, hanem megerősítés is abban a makacs küzdelemben, amelyet évtizedek óta folytat a történelem elhallgatott, eltagadott fejezeteinek feltárásáért. Az ötvenedik kötetére készülő alkotóval pályájáról, a „fehér foltokról”, egyik fontos mesteréről, Csoóri Sándorról, a történelmi esszé és a tárca fontosságáról, a Maderspachok igazságáról és a jelenkor szellemi önvédelmi harcáról beszélgettünk. Eközben górcső alá vettük az újságírói szakma régi dicsőségét is, amely egykor az irodalom előszobája volt.

Fotó: Havran Zoltán

– Gratulálunk a József Attila-díjához! Sokan úgy vélik, ez az elismerés már régóta érlelődött. Önben milyen érzéseket keltett a kitüntetés híre?

– Valóban többször föl voltam már terjesztve, de az ilyesminek mindig van egy jófajta fölhajtóereje. Nem mintha külső ösztönzésre lett volna szükségem a munkához, de az embert sarkallja az elismerés. Kedvet csinál a folytatáshoz, de nem úgy, hogy megállok ünnepelni. Ellenkezőleg! Olyanokba visz bele még jobban, amiben egyébként is benne lennék, de ilyenkor megszólal az emberben a hang: na, édesapám, akkor hadd menjen! A díj megerősített a választásaimban és segített a sínekre való állítgatásban. Fontos állomás, egyfajta szellemi megerősítés ez számomra.

Domonkos László író, újságíró, esszéista Fotó: Havran Zoltán

– Ön egy olyan generáció tagja, amely számára az újságírás és a szépirodalom még egy tőről fakadt.

– A magyar irodalomba két irányból érkeztek az alkotók. Van a Babits-féle tudós-tanár vonal, és van a népesebb újságírói vonal. Mi még olyan iskolában nőttünk fel, ahol az újságírás szakmunkásvizsgának számított. A Munkácsy Mihály utcában tanultuk a szakmát, de oda is csak egyetemi diplomával lehetett bekerülni. Szegeden, a JATE-n végeztem magyar–angol szakon, de az újságírói véna erősebb volt. A Délmagyarországnál kenni-vágni kellett a műfajokat: mi a glossza, mi a riport, s mi a tárca. Szigorúan vették a műfajelméletet, és ez a precizitás az irodalmi munkám alapjává is vált.

– A tárca műfaja mintha különösen közel állna a szívéhez. Miért ez a vonzalom?

– Mert a tárca tulajdonképpen egy irodalmi műfaj, ami az újságírásból nőtt ki. Ez az a lénia alatti terület, ahol helye van az elbeszélésnek vagy a merengésnek. Én dacból is kezdtem el művelni, mert bennem élt a naivitás: újságírás egyenlő irodalom. Ez később visszanyalt, mert az újságíróknak irodalmár voltam, az irodalmároknak meg csak újságíró. Mégis, amikor 1980-ban egy minikönyv-antológiába beválogatták a tárcáimat, az volt az első igazi szakmai visszaigazolás, amire a mai napig büszke vagyok. Ott találtam rá nemrég egy antikváriumban, szívet melengető volt újra kézbe venni azt a kis kötetet.

– Azóta viszont már az ötvenedik köteténél tart. Ez egy elképesztő szám. Hogyan jutott el eddig a jubileumig?

– A könyvhétre érkezik az ötvenedik. Ez egy vaskos novelláskötet lesz, az elején és a végén egy-egy kisregénnyel, közte pedig tizenhárom novellával. Teljesen véletlen, hogy pont most jött ki az ötvenes szám, ráadásul ebbe bele sem számoltam az újrakiadásokat vagy a javított köteteket. Pedig volt olyan, amit többször is kiadtak más címmel, mint a Maderspach Viktorról vagy a Francia Kiss Mihályról szóló kötetet. Az első könyvem egyébként 1990. március 15-én jelent meg, az első szabad március 15-én, a magyar sajtó napján. Magyar Sámsonok volt a címe, egy riportkötet, amely meghatározta a későbbi irányomat is.

– Ez a kötet tette önt a „fehér foltok” kutatójává. Miért tartotta fontosnak ezeket a történeteket?

– Mert elképesztő elhallgatás és hazudozás folyt évtizedekig. A Magyar Sámsonokban huszonkét alföldi parasztgyerek sorsát göngyölítettem fel, akik az ötvenes években röpcéduláztak a Rákosi-rendszer ellen. Kettejüket halálra ítélték, de végül életfogytiglant kaptak, ’56-ban szabadultak, majd a vereség után visszakerültek a börtönbe. Később ebből filmet is forgattunk a Duna TV-ben Büntetésük 168 év címmel.

– A Duna TV-s korszak és a Pestre kerülés szorosan összefonódott Csoóri Sándor nevével. Milyen volt a kapcsolata a mesterrel?

– Csoórinak rengeteget köszönhetek, tulajdonképpen ő hozott fel engem Pestre. Akkoriban kezdett az MDF szerveződni, jöttek a lakiteleki idők. Én a második lakiteleki találkozóra már kaptam meghívót ’88-ban, „kisfiú” voltam még én ehhez, de Raffay Ernő már korábban ott volt, ő szól, hogy szerveződik valami. Csoóri ’91 decemberében lett a Magyarok Világszövetségének elnöke, és egyszer csak megszólalt a telefon Szegeden: másnap legyek a Zserbóban. Azt mondta, lesz lapja a Világszövetségnek, tudnék-e jönni. Így kerültem fel áprilisban. Amikor a lap megszűnt, a Duna TV már egyéves volt, s az akkoriban egyfajta szellemi sziget volt, ahol túlélhettük a kommunisták ’94-es visszatérését. Csoóri Sándor amúgy a szociográfiát a társadalom közvetlen ábrázolásának tartotta irodalmi eszközökkel. Mindig azt mondta: „Gyerekek, ez valóságirodalom!” Az ő bátorítása nélkül sok minden nem született volna meg az életművemben.

– Ebből a szemléletből nőtt ki a Maderspach család története is?

– Igen, ez is a titkos történeteink sorába tartozik. Püski Sanyi bácsi biztatott, hogy írjam meg a folytatásokat. Így jött elő Tito és a magyarok viszonya, a délvidéki mészárlások, amikről akkoriban mindenki hallgatott. A Maderspach családdal 2002 óta foglalkoztam, és minden új adat megerősített abban, hogy Maderspach Viktornak, a „Kárpátok-kommandósának” alakja ma is példaértékű. 

Ha látná a mai helyzetet, biztosan szervezné a szabadcsapatokat, ahogy 1916-ban tette a betörő ellenség ellen. A szabadcsapat-szervezés az ő vére volt.

– Ön szerint szükség van ma is ilyen szabadcsapatokra szellemi értelemben?

– A magyar irodalom mindig szabadságharcos irodalom volt, a kultúránk a rezisztenciára épült. Mindig valami ellenében kellett alkotni Petőfitől kezdődően. Most is olyan helyzet van, ami kihozza az emberből az önvédelmi reflexet. Nekünk nincs más fegyverünk, csak a tollunk, de a szellemi ellenállás elindult. Makovecz Imre mondta, hogy a magyarságban van egy teljesen rejtélyes, szinte megmagyarázhatatlan erő, ami akkor jön elő, amikor nehézre fordul a helyzet. Nekünk nem Mohács kell, de a rossz idők kényszerítik ki a valódi teljesítményt. Ha nincs Rákosi-rémuralom, sosem lett volna '56.

– Átmeneti korszaknak tartja a mostanit, vagy mélyebb válságnak?

– Ez egy jellegzetes átmenet. Európában a patrióta vonal megerősödése megállíthatatlan folyamat. 

A belső politikai helyzetben felbukkant új szereplők szerintem csak ideig-óráig maradnak a felszínen, nem fogják kitölteni a ciklusukat. 

Makovecz Imre mellett Csoóri Sándor is vallotta, hogy Magyarországgal az Istennek célja van, és a nemzetközi konstelláció is változóban van, még ha a világpolitika olykor kiszámíthatatlan is.

Fotó: Havran Zoltán

– A történelmi esszé mellett a szociográfia is hangsúlyos az életművében. Hogyan találtak egymásra a Patriótákkal?

– Hetzmann Róberttel, a Patrióták igen aktív elnökével való együttműködés régi barátság gyümölcse. Vele készült el a mezőbikácsi mészárlást feldolgozó egyik legutóbbi kötetem is, a Falu az örvényben, ami egy elhallgatott erdélyi tragédiáról szól, a kettészakított Bihar vármegyéből. Ezekben az írásokban a történelmi tények líraisággal párosulnak. Sokan mondják, hogy szépirodalmi elemeket használok a szociográfiában, de hát ezt a műfajt mindig is szépírók művelték a legmagasabb szinten. A valóság ábrázolása nem zárja ki a művészi igényességet.

Ami a szociográfiát illeti, Konrad Sutarskival írtuk meg a Megőrzésre átvéve című könyvet. 

Talán kevesen tudják, de Lengyelország is kapott magyar területeket Trianonban, erről is beszélni kell.

– Esszéi már túlmutatnak a magyar történelem fehér foltjain. Merre kalandozott még?

– Írtam a szerbekről, németekről, oroszokról, angolokról, később az írek nemzeti karakterét is körbejártam. Szidiropulosz Achimédész, a Trianoni Szemle főszerkesztője hívására pedig eljutottam Krétára. Ez a sziget olyan nekem, mint Erdély: ott van a legmélyebb görögség. De fontosnak tartom a lengyelekkel közös munkámat is.

– Hogyan látja az újságírói szakma jövőjét ebben a szellemi küzdelemben?

– Megírtam a Dunán innen, Dunán túl című könyvemben a Duna TV romlásának anatómiáját. Ez médiatörténet és személyes fájdalom is egyben. Mégis optimista vagyok. Amíg az embernek van mondanivalója és bírja a klaviatúrát, addig tenni kell a dolgát. Életem első novelláját a Magyar Nemzet közölte, egy lapszámban szerepeltem Csurka Istvánnal – ez a tartás ma is elkísér.