Ébresztő

Egyszervolt...

Aztán egyszer csak ott ültem már a lesen. Elfeledve mindent, ami eddig foglalkoztatott, elfeledve az előző napok monotonságának egykedvű mormogását, elfeledve a vadászat előtti vágyakozás szívet szorongató, de mégis csodálatos érzését, mert ezek mind-mind a múlt részei lettek, hiszen most már vadászom. Nem, így nem jó. Helyesen: Vadászom. Igen, igen, nagybetűvel.
Vadászom.
Csak én voltam, meg az erdő.
Én az erdőben, az erdő pedig bennem.
Így üldögéltünk, csendesen, meghitten, összebújva, pont úgy, mint a szerelmesek.
Mozdulatlanul merültünk el egymásban, lélegzet-visszafojtva, perzselő vágyaktól izzítottan, szemérmes szenvedélyek korbácsától megcsapkodva. De mindketten tudtuk, hogy már nem tart soká, mert az ábrándból egyszer úgyis valóság lesz.
Jó volt így. Talán túlontúl jó.
Aztán, szinte véletlenül, alig hallhatóan megszólalt egyikünk, lágy madárhangon, álmosan csivitelve, kötelességtudóan köszöntve a reggelt, ugyanakkor vidáman intve búcsút az estének és szomorkásan a meghitt, lopott pillanatoknak.
Megmozdulok. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, és körbenézek. Ébredezik az erdő, de még egyszínű a rengeteg, amikor egy jókora fekete folt óvatoskodik ki a tisztásra, és azonnal megmerevedik.
Megszűnik, ellép mellőlem minden, csak a vágy marad mozdulatlan velem, és egyre erősebben dobol, egyre akaratosabban veri izgatott szívemet. A fekete folt pedig csak áll, és nem mozdul. Messzelátó nélkül is tökéletesen látom: ez bizony egy vaddisznó, és nem éppen a kisebbik fajtából. Gondolatban már el is helyeztem a trófeáját a falon, és – szintén gondolatban – már széles örömmel fogadom a vadásztársak irigy, de őszinte gratulációját.
Aztán szépen lassan egy tétova gondolat, egy tanács nélküli vívódás leveszi a falról a díszes trófeát, és a gratulációk is hirtelen köddé válnak.
– Mi van, ha koca…?
De már nincs idő semmire. Kezem önállósítja magát, és a les sarkában szundikáló puskámért indul. Lelassul az idő, jobb szememet behunyom, alig hallhatóan előretolom a gyorsítót, és amikor már-már megérintem a visszavonhatatlant, akkor Valaki békésen megérinti a vállamat, és szelíden a fülembe leheli: – Várj!
Elnézek a távcső felett…
– Biztos, hogy nem koca! – próbálom nyugtatni magam, de nem túl sok meggyőződéssel, és ismét megcélzom.
– Várj! – suttogja újra.
A vágy ugyan már kiadta a parancsot, de a vállamra nehezedő nem engedi érvényesülni kezemet, és a békés hang – ha lassan is, de – megszelídíti felfokozott sejtjeimet.
Vállban hagyom ugyan a puskát, de már nem a céltávcsövön keresztül figyelem őkelmét. Halkan elköhintem magam…, a hangra a disznó óvatosan megindul…, és mit tesz Isten, hat tepsi méretű malac zsezsegve tolakodik utána.
A fegyvert leengedve nekidőlök a lesnek, és gyönyörű, paplanfehér tisztaságba öltözik a lelkem.