Megsemmisült a búvárnők bázisa + Képek

Japánban, a fő sziget északkeleti részén, az Iwate prefektúrában található, „Kosode Ama” néven ismert népszerű turisztikai központot sem kímélte, és szinte a földdel tette egyenlővé a március 11-i, kilences erősségű földrengés, valamint az utána keletkezett szökőár. Az ősi hagyományok szerint, szabad tüdővel gyűjtögető, hivatásos női búvárok központjának pusztulása súlyos csapás a helyi idegenforgalmi ágazatnak.

A hagyományos kimonószerű viseletben, fehér tabiban (egyujjas zokni) és főkötőben alámerülő női búvárok – akik szabad tüdővel kutatnak sünök, csigák, rákok, kagylók, ehető algák és moszatok után a tengerfenéken –, a turisták ezreit vonzották a Rikuchu Kaigan Nemzeti Park mentén található Kuji öbölhöz. Az amák nem használnak légzőkészüléket, búvárfelszerelésük mindössze egy maszkból és uszonyból áll, és egy kést visznek magukkal, hogy annak segítségével könnyebben le tudják fejteni a sziklákról a zsákmányukat.


Az elmúlt év júliusától szeptemberéig csaknem tízezer ember csodálta meg a tradicionális japán búvármesterséget űző hölgyeket munka közben. Az idelátogatók meg is kóstolhatták a tengeri ínyencségeket, amiket az amák gyűjtöttek össze. A természeti katasztrófa azonban porig, jobban mondva az alapokig rombolta a búvárok létesítményét. A központhoz vezető öt kilométeres part menti utat a méteres hullámok törmelékkel borították be. Szerencsére az itt dolgozó 22 búvár időben elhagyta a területet, így mindannyian túlélték a csapást.


– Sajnálatos módon, amíg az utat nem tisztítják meg, és nem áll helyre a közúti közlekedés, addig turistákat sem tudunk fogadni – mondta el az egyesület alelnöke, hozzátéve: igaz, a katasztrófa óta még senki sem merült alá, biztosan a tengerfenék is sokban változott. A búvárok azonban elszántak, folytatni fogják mesterségüket, és tovább ápolják az amák nagy múltú hagyományát.


Az amák, vagyis a japán búvárnők már a régi Japánban is nagy tiszteletnek örvendtek. Kivívták férjeik nagyrabecsülését, annak ellenére, hogy korántsem voltak olyan alázatosak, mint női társaik az akkori szokásoknak megfelelően. A „tenger leányai” napi több órát is a vízben töltöttek teljesen mezítelenül, csupán egy kendőt viseltek a fejükön, amit szerencsét hozó szimbólumokkal díszítettek. (Csak később – mintegy húsz évvel ezelőtt – terjedt el a kimonó viselet a nők körében, miután turisztikai látványosság lett ez a különleges mesterség.) Derekukra kötél volt erősítve, amely a felszínen várakozó csónakhoz vezetett fel. Ha a magukkal vitt kosaruk megtelt, megrántották ezt, s a felszínen várakozók felhúzták őket. A búvárnők egy-egy lemerülés alkalmával percekig is a mélyben kutattak „zsákmány” után, akár 10-15 méteres mélységben. Az „amaság” anyáról-nagyanyáról a lányokra szállt, egymástól lesték el a tudományt. Egykor még az áldott állapotban lévők sem hagytak föl ezzel a kockázatos munkával. Sokan úgy vélik, hogy a természeti népek szabadtüdős merülői a nehéz és veszélyes munkájuk miatt viszonylag fiatalon kényszerülnek felhagyni foglalkozásukat. Nos, ez az amáknál nem így van, általában 50-60 éves korukig dolgoznak a víz alatt, de ismert olyan japán búvárnő is, aki még 72 éves korában is rendszeresen merült.


A közhiedelemmel ellentétben az amák nem elsősorban gyöngyhalászok, bár ilyesfajta tevékenységet is művelnek, Japánban ez az egyik legjobban kifizetődő női munkakör. A távoli szigetországban a női búvárkodás mint foglalkozás idestova kétezer éve dívik.

Forrás: mdn.mainichi.jp