Beszélgetésünk előtt négy nappal vertük 2-1-re a svédeket a Puskás-stadionban rendezett Eb-selejtezőn. Osztozott az össznépi eufóriában, vagy ahhoz ennél azért több kellene?
– Kettős öröm ért, mert 1959 júniusában épp a svédek ellen voltam először válogatott, akkor is egy góllal nyertünk, igaz, 3:2-re. Remélem, ez a győzelem most hitet, erőt adott (a 2-0-s kisinyovi eredmény azt jelzi, igen – a szerk.), mert hiába közeleg a vb, az Eb, most már hosszú évek óta nincs kinek tiszta szívvel szurkolni, nincs meg az a belső feszültség, amit csak a meccsen tudsz kiadni magadból. Kedvenc csapatot persze választhatsz, de az egészen más, ha egyáltalán választani kell.
– Tizennyolcon innen debütált a nemzeti együttesben, harmadik meccsén már mesterhármast vágott a jugoszlávoknak, majd még ugyanebben az évben elfektette a komplett nyugatnémet védelmet és halfsort, úgy talált a hálóba. Hogyan volt képes minderre tinédzserkorában, amikor manapság egy ügyes 22, 23 éves még az ígéret kategóriája?
– Amikor felkerültem a Ferencváros első csapatába, az a Tátrai Sanyi bácsi volt az edzőm, aki az ifiknél is. Ismert és bízott bennem. A legdöntőbb, hogy a gyereket nem szabad becsapni, egyszer sem. Mert akkor többet nem hisz az edzőjének. Persze az is fontos, hogy az edző be tudja mutatni, amit elvár a tanítványaitól, mert azzal a srácokban szül egy dafkeérzést: nehogy már a bácsi meg tudja csinálni, én meg nem! A játékossal foglalkozni kell, onnantól, hogy futballozni kezdett, mert 25-26 évesen már semmit nem lehet behozni. A legtöbb helyen manapság ez hiányzik.
– Nem is a grund?
– Dehogynem, az is. Grund nélkül, az egyesületben csak akkor lehet megtanulni futballozni, ha van kitől. A grund és – ha más nem adódott – a rongylabda viszont önmagában megtanít a cselezésre, a labdavezetésre, a fejelésre, a lábtenisz a kétlábasságra…
– Csak lőni nem tanít meg, mert ki meri erőből megrúgni a labdát, ha a játszótéri pad alja a kapu?
– Lőni megtanulni azt jelenti, elsajátítani a helyes lábtartást. Ez pedig semmi más, csak gyakorlás kérdése. Mint ahogyan az ütemérzék is.
– Pont ön mondja ezt, aki az 1962-es vb-n az angol védelmen úgy szlalomozott át csel nélkül, két ritmusváltással, hogy arra igenis születni kell?
– Dehogy kell. Az isten áldotta, született tehetség szólam. Az biztos, hogy a génjeinkben hordozunk valamit, de például lőni az tud rendesen, aki az edzések után megkéri a kapust, hogy maradjon még kinn, és addig rugdos neki, amíg bírja. Amit nem szabad sajnálni, az az idő. Mármint ha futballista akarsz lenni. Ehhez képest a mai gyerek még semmit nem teljesített, még tollászkodik, de már külföldre készül, a menedzser és a szülő is el akarja adni.
– Ön bezzeg huszonegy évesen világbajnokságra indult Chilébe. Igaz, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitány a vb előtt közölte: Flóri, szedje össze magát, ennél több kell?
– Ez nem akkor és nem úgy történt. 1959-ben kikaptunk itthon a Szovjetuniótól, ezzel nem jutottunk be az Európa-bajnokság négyes döntőjébe, utána mentünk Belgrádba. Lajos bácsi akkor hívott be minket Göröcs Titivel, és azt mondta: gyerekek, itt az utolsó lehetőség, hogy válogatottak maradjatok. Rúgtam is három gólt a jugoszlávoknak, illetve kettőt fejeltem.
– Baróti nem rajongott a Fradiért, az 1950-es években amúgy sem volt kifizetődő fradistának lenni. Ön hogyan vált azzá?
– Nem is volt Fradi, csak Kinizsi, de ebből mi semmit nem érzékeltünk. Kaptunk 2,70-ért egy tanulóbérletet, hetente egyszer két deci tejet, amit kannával hoztak ki a pályára, és azzal boldogok voltunk. 1952-ben jöttünk fel Pestre, az egyik bátyám a Fradinak szurkolt, a másik a Nagyváradnak. Érthető, hogy én az év szeptemberében az Üllői útra mentem toborzóra, igaz, nem Nagyváradig, de a Nagyvárad térig ért a sor. Megfeleltem, mint ahogyan Rákosi Gyula is. Azóta együtt vagyunk, vele és Szűcs Lajossal is. Ez az igazi barátság.
– Nemrég Göröcs János mondta, éppen a Sport7fő hasábjain, talán együtt is alszanak.
– Azt azért nem. De a klubban mindenki hozzánk jön vigadni. Ez a mulatószoba.
– Manapság már az 1960-as évek magyar válogatottja is mondabeli lények gyülekezetének tűnik fel, pedig annak idején önök állítólag az aranycsapat árnyékában, az állandó összehasonlítást megszenvedve játszották végig a pályafutásukat. Így volt?
– Ezzel soha nem foglalkoztam. Azzal már inkább, hogy két forintért vehettünk diákjegyet a Népstadionba, a kettős meccsre. Volt kit bámulni, kitől tanulni. Ott játszott előttünk Bozsik, Kocsis Sanyi, Hidegkuti Nándi bácsi, csupa világklasszis, Puskásról nem is beszélve. Rá tényleg igaz, hogy amikor nála volt a labda, a 80 ezer néző háromféle lehetőséget látott, ő erre megjátszotta a negyediket, és azzal nyerték meg a meccset. Ami kiveszett a maiakból, az az improvizációs készség. Vagy ha még maradt bennük, akkor sem hagyják őket improvizálni. Az aranycsapatnak tényleg meg kellett volna nyernie 1954-ben a vb-t. Emlékszem, a döntő napján éppen otthon voltam, Hercegszántón, ott hallgattuk együtt a közvetítést, de a falu egyetlen rádiója bánta, mert baltával szétverték.
– Amikor 1981-ben a Népstadionban a huszonöt év után hazatérő és mesterhármast elérő Puskással együtt játszott az öregfiúknál, szinte minden labdával őt kereste, a még csak negyvenéves Császár kiszolgálta Öcsi bácsit. Nem volt fura önnek ez a szereposztás? Mert nekem a lelátón igen.
– Ne vicceljen már, Öcsi bácsi akkor jött először haza. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy együtt játszhattunk.
– Az imént arról beszéltünk, hogy az 1954-es csapatnak világbajnoknak kellett volna lennie, ezt szinte mindenki így gondolja itthon. Hát az 1962-es és 1966-os garnitúra meddig juthatott volna, centerben Albert Flóriánnal?
– A döntőig. Ennek a lehetőségét 1962-ben a szovjet játékvezető, Latisev vette el tőlünk, pedig akkor volt nagyobb az esélyünk, mert az elődöntőben a jugoszlávokkal játszottunk volna, és ők akkor már harminc éve nem tudtak nyerni ellenünk.
– A döntőben pedig jöhettek volna a brazilok, akiket így csak négy évvel később, 1966-ban, Liverpoolban sikerült legyőzni. Az a 3:1-es diadal válogatott pályafutása legemlékezetesebb mérkőzése?
– Minden győztes meccs az, emellett az első és az utolsó is. No meg az a koppenhágai vb-selejtező, amelyen megsérültem.
– Ahol elszakította a térdszalagját Engedahl. Tényleg a visszafogottságát bíráló magyar sajtó kergette bele abba a csinnbe?
– Valóban írtak egy nagyon szép cikket rólam, nem is akartam kimenni Koppenhágába, mintha előre éreztem volna a bajt. De csinn az nem volt. Most is pontosan látom magam előtt a szituációt: Göröcs előreíveli a labdát, én csak arra figyelek, meg arra, hogy el tudjam rúgni a kapus mellett, aki a maga kilencven kilójával rávetődött a lábamra. Állítom, hogy szándékosan, de annyi vér nem volt a pucájában, hogy elnézést kérjen érte. A labda centikkel a hosszú kapufa mellett kigurult, engem ölben vittek le, és ahogyan az öltözőbe érve letettek a fürdő kövezetére, úgy éreztem, mintha csak egy lábam lenne. Na, mondtam magamban, itt a vége.
– Az még odébb volt, de játékos-pályafutása után következhetett volna az ahhoz méltó edzői karrier, előbb az FTC, majd a válogatott kispadján. Miért maradt el?
– Még aktív koromban eldöntöttem, hogy az első csapat edzője soha nem leszek. Egyrészt játékospárti vagyok, és így nem megy, másrészt magammal is elhitettem, hogy gyerekekkel érdemes igazán foglalkozni, mert ők még romlatlanok, tanulni vágynak, alakíthatók.
– Az Albert nevet akkor is sokkal jobban ki kellett volna használni, leginkább persze a Ferencvárosnak, hisz például az 1990-es évtizedben magam is tanúja voltam, amint Portótól Athénig még mindig önt rohanta meg a helyi sajtó az aktuális csapat helyett. Ám Albert Flórián nem színpompás, világsztároktól hemzsegő rendezvényekre, hanem a HÉV-en és a metrón utazgatott.
– Nekem nincs ezzel semmi gondom, sok kedves élményben volt részem ott is.
– Azt sem vette zokon, hogy az angol hódítás idején nem léphetett be a főbejáraton az önről elnevezett stadionba?
– Emlékszem, amikor megláttam az első igazgatót, hogy is hívták?
– Terry Robinson.
– Igen, Robinson. Megjelent öltönyben és tornacipőben. És jött vele a rövidnadrágos edző (Bobby Davison – a szerk.). Mondtam is magamban, na jó, erről ennyit.
– Nem lett volna érdemes megpróbálni megértetni velük, mi fán termett hajdan a Fradi-család? Amikor addig kézilabdameccs sem kezdődhetett, amíg az aranylabdás Albert Flórián meg nem jelent a pálya szélén babakocsival, benne a később ugyancsak a kézilabdát űző kislányával, Magdival?
– Ezt megértetni az angolokkal? Pedig tényleg így éltünk. Minden sportág érdekelt minket, a jégkorongot például téli focinak tekintettük, az edzőtáborból mentünk ki szurkolni a hokisoknak. Amikor a kézilabdás lányokkal játszottunk, mindkét csapat hozta a hűtött sört, és hiába akartuk Géczi Pistát beállítani a kapuba, azt mondta: dehogy leszek kapus, beállóst fogok játszani. És ez még csak a Fradi. Istenem, milyen sportolóink voltak, Papp Laci, Zsivóczky, a vívók, a pólósok, az úszók!
– Akadtak azért irigyek is?
– Nem lehettek, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Jó, egy-egy talán. Esetleg az ellenfél szurkolói, akik azzal fogadtak bennünket, hogy a kezetekbe adjuk a lábatokat.
– Hát szegény Varga Zoli?
– Nem érzékeltem, hogy irigy lenne rám. Szerettem, tiszteltem őt, nem véletlen, hogy amikor megnősültem, a szövetkezeti lakásomat neki adtam oda. Az ötvenedik születésnapomra is az első hívó szóra hazajött, ha rosszban vagyunk, megteszi ezt?
– Novák Dezsőről beszélhetünk?
– Őt hagyjuk.
– Ha megjelenne a hetvenedik születésnapján, hogy felköszöntse, mit tenne?
– Semmit. De nem fog megjelenni.
– Elintézzük ennyivel? Hiszen miután kiderült róla, hogy ügynök volt, önről is jelentett, a hazai közállapotokra jellemző módon a legkeményebb kérdés, amit feltettek neki, úgy szólt, miként viselte a meghurcolást. Addig együtt fociztak az öregfiúk a népligeti faházban, de ekkor sem Novák somfordált el szégyenkezve, hanem miatta maradt el ön. Normális ez így?
– Az én egyéni döntésem volt, hogy nem járok focizni. A többiek megértették, nekem eleinte hiányzott, de már megvagyok nélküle. Maradt a család, az unokák.
– Flóriról, a fiáról nem is beszéltünk, pedig csak-csak a Bajnokok Ligájában játszott, gólt rúgott a Real Madridnak is. Róla majd bővebben a hetvenötödik születésnapján, jó?
– Egyelőre érjem meg a hetvenediket. Három nappal a születésnapom előtt jelenik meg a cikk, ugye? Annyit azért talán még adhatok magamnak. Vagy inkább egy kicsivel többet. Mert szép volt, jó volt, de még nem mondanám, hogy elég volt.
origo.hu
Szárnyaló légierő: egyre több lehetőség és kiemelt bérezés várja a pilótákat a Magyar Honvédségnél
