Ők is jártak Isonzónál

Amikor a Gulyás testvérek Én is jártam Isonzónál című dokumentumfilmje készült, talán még senkinek nem kellett elmagyarázni, mit jelent e cím. Az első világháború olasz frontjáról hazatért, ráncos, cserzett bőrű, de tiszta tekintetű öregurak és bácsikák meséltek – nem ritkán könnyezve – emlékeikről, az 1915–17 közötti állóháborúról, a mintegy háromszázezernyi magyar és ennél is több ellenséges áldozatról, a tizenkét véres csatáról, amelyeknek a caporettói áttörés vetett véget jó száz kilométerrel nyugatabbra dobva az arcvonalat. Az 1980-as évek hazai középiskolai történelemkönyveiből ez a párját ritkító haditett éppúgy hiányzott, mint mondjuk a tizedik századból honfoglaló és kalandozó őseink majdnem ötven győztes ütközete, hisz csupán a két veszteset, az augsburgit és a merseburgit tanították.
Az agymosás eredménnyel járt. Manapság bizonyára jóval kevesebben tudják, mi is egyáltalán az az Isonzó. Pedig könnyen elképzelhető, hogy közülük többen többször megfordultak már a környéken, raftingoltak Szlovéniában a Soca folyón. Azaz az Isonzón. A távolban talán felderengett egy romos erőd, egy sziklába vájt vaslétra, esetleg még egy ódon katonai temető is – itt harcoltak, éltek, haltak a főleg Kárpátaljáról, a Felvidékről, Erdélyből és a Partiumból besorozott magyar honvédek.
Hogy miért kívánkozik mindez a Sport7fő hasábjaira? Mert 2011 kora őszén egy csapatnyi „Honvéd”, mármint a klub vízilabdázói úgy döntöttek, felkeresik, érdeklődésükkel, kegyeletükkel és koszorúikkal megtisztelik az első világháborús emlékhelyeket. Profi sportolók, akik általában a „reptér, szálloda, kaja, edzés, alvás, meccs, irány haza” menetrend szerint élnek, legalábbis az általános, valamelyest persze elnagyolt kép szerint. A honvédosok ezen most jelentősen változtattak. Saját elhatározásukból keltek útra, saját zsebből finanszírozták a túrát, de megérte a befektetés, mert gazdagabbak lettek tőle. Az ötlet Vad Lajos vezetőedzőtől származott, aki szeptember 2-án, pénteken még – nomen est omen – vadvízi evezést vezényelt játékosainak, majd szombaton elmerültek a múlt kútjában.
– Korábban már jártam arrafelé, akkor ismertem meg a majdnem százéves katonatemetőt, és nagyon a hatása alá kerültem – kezdte Vad Lajos, aztán azzal folytatta: – Egyébként is nagyon érdekel ez a korszak, a két világháború története, ráadásul az anyai nagyapám ott harcolt Isonzónál, és szerencsére haza is tért. Amikor felvetettem a fiúknak, mi lenne, ha kimennénk, mert egyrészt egyedi élményben lesz részünk, másrészt mégiscsak mi vagyunk a Honvéd, a honvédség csapata, a HM a támogatónk, nagyon pozitívan fogadták. A junior-világbajnokságon szereplő játékosainkat kivéve mindenki velünk tartott, és a többséget mélyen megérintette, amit látott. Kiderült, hogy Tóth Marci dédapja is megjárta Isonzót, Gergely Pistának a felvidéki származása miatt lehetett különleges ez az út, és a többieket is megfogta az egész vagy annak egy-egy részlete. Koszorúztunk a fronttemetőben, elmentünk a Kluze és a Hermann erődbe, bejártuk az alagútrendszereket, kinéztünk a régi lőréseken, fogalmat alkothattunk róla, majdnem száz évvel ezelőtt milyen körülmények között védték a Monarchiát a katonáink. Nem árt az ilyesmi azért sem, mert mindjárt nem érezzük annyira szerencsétlennek magunkat csak attól, hogy egy éven belül kétszer kell utaznunk Tbiliszibe, a LEN-kupa selejtezőjére. Mert onnan azért pár nap után nagy valószínűséggel hazajöhetünk, és a legrosszabb, ami történhet velünk, egy kis hasmenés. Meglátogattuk a kobaridi múzeumot is, ahol a legnagyobb sikert talán az olaszoktól zsákmányolt ágyú aratta, amely egyébként a Fiat márkanevet viselte. Többen rá is ültünk, ezt most könnyebben megtehettük, mint a világháborúban.
A kiruccanás tehát maradandó élményekkel szolgált, kérdés, lesz-e folytatás. Pontosabban Vad Lajos szerint ez nem kérdés, nagy álma, hogy ellátogasson a Don-kanyarba, a urivi áttörés helyszínére is. Amikor pedig zárásként felvetettük neki, elképzelhető-e, hogy az ismert refrént idézve a közeljövőben „Honvéd áll a Hargitán”, kapásból rávágta: „Részemről nem elképzelhető, hanem biztos. Mert Erdélyt is a szívembe zártam, és mivel annak idején honvédként szereltem le a seregben, Vad honvéd jövőre felmegy a Hargitára. És szeretné magával vinni a csapatát is.”