A rendszerváltás stabilizálásának kísérlete

Lassan a kormányzati ciklus feléhez érkezünk, ezért próbáljunk meg válaszolni a kérdésre: vajon az Orbán-kormány tevékenysége hogyan befolyásolta-befolyásolja az új magyar demokrácia karakterének, jellegének kiformálódását?Mennyiben nyomja rá a bélyegét ez a választási ciklus a XXI. századi magyar politikai folyamatokra?Előzetes véleményem szerint az Orbán-kormány igen jelentős szerepet játszik az új magyar demokrácia arculatának kialakulásában. Egyfelől azért, mert a politikai viszonyoknak az első két választási ciklusban még csak lappangó jellegét, az erőteljes megosztottságot felszínre hozza, manifesztálja, intézményesíti, s a demokrácia karakterisztikus vonásává teszi; másfelől, mert ezzel párhuzamosan a hosszú távú kiegyezéshez szükséges, szimbolikus erejű konszenzusteremtő lépéseket is tesz, ám ezek jelentősége csak később válhat világossá, s a politikai gyakorlatban használhatóvá. A probléma analíziséhez a legtermékenyebb megoldás, ha Arendt Lijphart holland politológus immáron klasszikusnak számító demokráciamodelljeiből indulunk ki. Ő különbséget tesz többségi és konszenzusos demokráciák között. A többségi demokrácia lényege az, hogy a választásokon győztes párt a kormányzati hatalomhoz jutva kompromisszum, az ellenzékkel való bármiféle egyeztetés nélkül érvényesíti, megvalósítja a politikai elképzeléseit, programját. Nincs tehát konszenzus az ellenzékkel, a kormánypárt vagy kormánypártok teljes egészében felvállalják a kormányzás politikai felelősségét. Ebben a modellben – mely döntően az angolszász, kétpártrendszerű országokra jellemző – a párt- és politikai verseny igen erőteljes, a két nagy párt változó kimenetelű harcot vív a hatalom megszerzéséért.Ezzel szemben a konszenzuális modellben a hatalomra kerülő párt, illetve pártok a kormányzati hatalmat nem tekintik kizárólagos privilégiumuknak. Ellenkezőleg, a kormányzati hatalom felelősségét igyekeznek megosztani a mindenkori ellenzékkel, mégpedig folyamatos egyeztetések, megegyezések által. A konszenzuselv alkotmányos technikák által érvényesül, így többek között: általában koalíciók, időnként nagykoalíciók a kormányban, vétójog az ellenzékieknek fontos politikai kérdések eldöntésében, konszenzust igénylő törvénykezési folyamat a parlamentben, állami szinten a (kon)föderatív elv érvényesítése stb. A konszenzusos modellben, amely döntően a kontinentális demokráciák jelentős részében érvényesül, mindig sokpártrendszer van, ám a párt- és politikai verseny korlátozott, mérséklő hatású, éppen a konszenzuselvek érvényesítése okán.Fel kell tenni azonban a kérdést: miért az angolszász országokban érvényesül a többségi elv, az erős kompetíció, s miért meghatározott kontinentális országokban a konszenzuselv, s ezzel együtt a politikai verseny önkorlátozása, a kooperáció? Erre Lijphart egyértelmű választ ad. Azt fejti ki, hogy azokban az országokban működik jól a többségi elv, az erős kompetíció, ahol a politikai kultúra homogén, ahol létezik néhány, minden párt és politikai aktor által elfogadott alapérték, amelyben nincs vita. Ilyenek az angolszász országok, ahol a homogén politikai kultúra talaján, a két nagy párt közötti erőteljes kompetíció „elviselhető”, hiszen a verseny meghatározott alkotmányos és normatív keretek között zajlik, a pártküzdelem tétje a centrum meghódítása.A konszenzuális modellben viszont éppen ellenkező a helyzet. Ezekben az országokban igen erős ellentétek, törésvonalak osztják meg a politikát, a közéletet és a társadalmat is (etnikai – Belgium, vallási – Hollandia, nyelvi – Svájc), s ilyen körülmények között nem homogén, hanem fragmentált a politikai kultúra állapota. Ezekben az alapjában megosztott és „oszloposodott” társadalmakban az angolszász típusú kétpártrendszerű politikai küzdelem, kompetíció „életveszélyes” lenne, hiszen olyan mélyek az irányzatok, csoportok közötti ellentétek, hogy ha ez két szemben álló pártban koncentrálódna, és a pártversenyt nem korlátozná senki és semmi, akkor a szemben álló felek közötti rivalizálások olyan mélységig jutnak el, ami már a társadalmi és a politikai békét veszélyeztetné.Ott lehet igazán erős a verseny, ahol a pártok között konszenzus van a demokrácia alapértékeiben és normáiban, s ott szükséges a pártverseny korlátozása a konszenzuselv révén, ahol a pártok és a politikai, társadalmi csoportok körében erőteljesen megosztottak a demokrácia, az állam működésével kapcsolatos elképzelések.Nézzük meg: az új magyar demokrácia milyen modell felé indult el 1990 után, s az Orbán-kormány 1998 júliusa utáni tevékenysége mennyiben változtatta-változtatja meg a demokrácia arculatát? Egyáltalán, a lijpharti tipizáció minden fenntartás nélkül alkalmazható-e Magyarországon, avagy esetleg egy új, a többségitől és a konszenzustól is eltérő modell bontakozik ki. Először is induljunk ki abból, hogy a magyar demokrácia az 1990-es szabad választásoktól kezdve 1998 májusáig a többségi modell felé közelített, bár bizonyos konszenzuális elemek is felfedezhetők voltak benne. A többségi modell felé közelítést igen jelentős mértékben inspirálta az 1990-es választások után a május 2-án bejelentett úgynevezett Antall- Tölgyessy-paktum, az MDF és az SZDSZ megegyezése. Ez a paktum vezette be a konstruktív bizalmatlansági indítványt, amely a miniszterelnököt gyakorlatilag elmozdíthatatlanná tette. Ezenkívül a kétharmados törvények számát húszra csökkentette, s így az erős miniszterelnök által vezetett kormány a parlamenti többség birtokában nagy szabadságot kapott koncepciója megvalósításához. Végül megegyeztek a köztársasági elnök személyéről, ezzel is garantálva, hogy az államelnök ne tudja korlátozni a kormányzati hatalmat.Az MDF és az SZDSZ megegyezése tehát a kormánynak szabad kezet adott a hatalomgyakorláshoz, s csak szűk terepeket hagyott meg konszenzuskényszer érvényesülésének. Miért döntött így a rendszerváltó elit, miért vélték úgy, hogy a többségi elv a szerencsésebb az új magyar demokráciában? Azért, mert ekkor még létezett egyfajta bizalom a rendszerváltó elitek között. Az SZDSZ azért fogadta el a kormányzati hatalom korlátainak csökkentését, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az MDF ezt a közös rendszerváltó célok megvalósítására fogja használni. Így tehát, az elitek szándékai alapján létrejött egy kancellári típusú kormányzás, amely a konszenzuselemek csökkentésével a többségi modellt alapozta meg. A konstrukciót megalapozó vélelmezés logikus volt: a két legnagyobb rendszerváltó párt elitje abból indult ki, hogy – „belső” viták ellenére – létezik közöttük egyfajta közös alap, amire bátran lehet „építeni”.Csakhogy röpke fél év alatt, már 1990 végére ez a konstrukció széttöredezett. Az MDF és az SZDSZ között megromlott a viszony, az SZDSZ autoriter, a Horthy-korszakot visszaidéző kormányzással vádolta az MDF-kormányzatot, míg az MDF nemzetellenességgel, túlzottan radikális, szélsőséges ellenzékiséggel, „lázítással” az SZDSZ-t. A bizalmi tőke látványos szétroppanása igazán 1990 októberében, az úgynevezett taxissztrájk idején következett be, amikor is a blokád ideje alatt az SZDSZ megpendítette: a kormány illegitimmé vált, s idővel le kellene váltani. Innentől kezdve a kormányzat-ellenzék viszony ellenségessé vált, s főként Csurka István még MDF-beli munkássága okán az SZDSZ a korábbi „ősellenség” MSZP-vel karöltve a Demokratikus Charta nevű szervezet révén parlamenten kívüli mozgalmi politizálásba kezdett. Visszatekintve már egyértelmű, hogy a mozgalmi politizálással megszűnt a homogén politikai kultúra, hiszen az SZDSZ és az MSZP a törvényesen megválasztott MDF-kormányzatot illegitimnek mondta ki, amelyiktől meg kell szabadulni. A másik oldalon viszont az MDF szakította meg a kapcsolatokat a két ellenzéki párttal, s élve a kancellári berendezkedés adta lehetőségekkel, a többségi típusú kormányzásra tért át.Az 1994-es választások után, a Horn-kormány négyéves periódusában anynyiban változott a helyzet, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció a 72 százalékos parlamenti többség birtokában bizonyos konszenzuális elemeket vitt a rendszer működésébe. (Mint például a bizottsági helyek ellenzék számára előnyös elosztása a médiakuratóriumok elnökségeiben a kormányzat-ellenzék paritás érvényesítése stb.) Mindez azonban csak enyhítette, de nem szüntette meg a dominánsan többségi modellt, ráadásul egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, hogy egy, már eleve hihetetlen nagy „többségben” lévő kormányzat tette meg ezeket a gesztusokat, s ezek alig-alig csorbították szinte korlátlan cselekvési lehetőségeiket, a döntéshozatalt uraló fölényüket.Ennél is lényegesebb azonban, hogy ekkorra már a szemben álló pártelitcsoportok között nem a konszenzuselv, hanem a többségi elv, s az igen erőteljes kompetíció érvényesült. Ez már az Antall-kormány ideje alatt is így volt, de a Horn-kormány időszakára rögzült és elmélyült. Az 1994-1998 közötti periódusban teljesedett ki a magyar pártversenyt meghatározó két törésvonal, az antiszocialista utódpártellenes kontra utódpárt-utódpártot toleráló, illetve a nemzeti kontra kozmopolita (valahai „népi-urbánus”) mint erősen ideologikus-szemléleti-kulturális ellentétek, amelyek egymásra torlódva állították élesen szembe egymással a két tábort. Mindennek következtében a Horn-kormány többségi módon kormányzott, mert ideológiai alapon nem tartotta az ellenzéket konszenzusra méltónak: Európa-ellenesnek, ókonzervatívnak, szakmailag inkompetensnek, időnként rasszistának tartotta, amellyel komolyan nem lehet együttműködni. Persze az ellenzéki pártok sem mentek „szomszédba” ideológiai bírálatokat illetően.Fel kell itt vetni: a lijpharti modell logikája azt diktálná, hogy ha a politikai kultúra fragmentálttá vált, akkor a konszenzuális modell alapján a verseny tompítására, akonszenzuselv széles körű érvényesítésére, intézményesedésére kellene törekednie a pártoknak, hiszen alapkonszenzusok hiányában az erős kompetíció belpolitikailag „életveszélyessé” válhat. A kérdésre adott választ az 1998 júliusban hatalomra lépő Orbán-kormány tevékenysége adja meg. A Fidesz az 1990 és 1998 közötti két választási ciklus tapasztalataiból a következő megállapításokat szűrte le: 1. Magyarországon forradalmi tartalmú rendszerváltás zajlott le, amely nem fejeződött be a szabad választásokkal: a kommunista párt utódpártja elleni politikai és társadalmi versenyt addig kell folytatni, amíg egyenrangú politikai-hatalmi erőcentrumok ki nem alakulnak.2. A két nagy politikai tábort megosztó, egyszerre társadalomszemléleti, ideológiai-világnézeti és kulturális ellentétek olyan mélyen gyökereznek a magyar történelemben, és még oly mértékben jelen vannak ma is a közéletben, hogy ezek „ellenére”, visszaszorítása egyfajta látszatkonszenzus megteremtésével semmit sem oldana meg, sőt e lappangó ellentétek később még vehemensebben és kezelhetetlenebbül törnének a felszínre. Ezért sokkal jobb a konfliktusvonalak világos felvállalása, a kompetíció érvényesítése egy későbbi, jövőbeli tartalmas konszenzus elérése érdekében.Mindebből kiindulva az Antall-kabinet hezitálása, illetve Horn-kabinet kezelhetetlen túlhatalma után az Orbán-kormány egyértelműen a többségi demokráciamodell érvényesítése mellett döntött. Ez megjelenik többek között a kormányzati intézményrendszer koncentrálásában, a konszenzust igénylő kétharmados törvények időnkénti megkerülésében, személycserék sokaságának alkalmazásában, egy igen erőteljes, a vitákat nem tompító politikai stílusban, az ellenzéket irritáló kérlelhetetlenségben, a közéletet foglalkoztató politikai és egyéb témák dominálására irányuló stratégiában stb. A többségi kormányzás előtérbe kerülését markánsan jelzi az is, hogy a korábbi években látszólag létező külpolitikai konszenzus, ha nem is feloldódott, de néhány elemében sebezhetővé vált.Az Orbán-kormány tevékenysége mögött érzékelhetően az a megfontolás húzódik, hogy a magyarországi politikai pártok közötti konfliktusok egészen eltérő mélységűek, mint a nyugati demokráciák pártjai között. Amíg ugyanis Nyugat-Európában és a fejlett demokráciákban a pártok közötti törésvonalakat hosszú évtizedek során kezelték, enyhítették, ha tetszik, „demokratizálták”, addig Magyarországon lényegében éppen a demokratizálódás tette-teszi lehetővé azt, hogy alapvető ellentétek a felszínre kerüljenek, és megvívják csatáikat. Amíg Nyugaton a meghatározó politikai pólusok már megteremtették a maguk erőtereit, és ezek kiegyensúlyozzák, korlátozzák egymást, addig Magyarországon ezek az erőterek még kiegyensúlyozatlanok, sok tekintetben aránytalanságot mutatnak, ezért nem spórolható meg egy határozott politikai küzdelem.Fel kell azonban tenni a kérdést: vajon megalapozott-e a Fidesz koncepciója a többségi modell érvényesítéséről akkor, amikor az ellentmond a lijpharti elmélet logikájának? A probléma ugyanis az, hogy többségi, erősen kompetitív modellt elvileg akkor „szabad” alkalmazni, ha ezt homogén politikai kultúra támasztja alá, mint az angolszász kétpártrendszerekben. Ahol már fragmentáció van – mint nálunk -, és erre egy erőteljes, kiélezett, ha nem is két pártra, de egyre inkább két „fő” pártra alapozó pártverseny épül fel, akkor a politikatudomány szerint fennáll a centrifugális hatások, a szélsőséges irányzatok felerősödésének, s végső soron a weimarizálódásnak a veszélye. Nincs, ami fékezze a kompetíciót, a verseny öngerjesztő, radikalizálódó, s ez végül elvezethet a demokrácia felszámolásához is. Helyes-e tehát, indokolható-e kellően a fragmentációra épülő többségi modell?Nos, az elmélet logikája alapján a magyar feltételek között a többségi elv alkalmazása valóban veszélyes. Csakhogy ebben a pillanatban a klasszikus típusok keretei közül ki kell lépnünk, ugyanis észre kell vennünk, hogy Magyarországon a többségi modell egészen más történeti és politikai feltételek között működik, mint a nyugati demokráciákban. Amíg ugyanis ott a kompetíció, a versengés egy már évtizedek óta kialakult demokratikus jogrend keretei között zajlik, addig nálunk – s talán a többi új közép-európai demokráciában is – a kompetíció szoros összefüggésben áll a demokratizációval. Másképpen szólva, amíg mondjuk Belgiumban vagy Észak-Írországban az etnikai-vallási-nyelvi ellentétek nem a demokrácia létéről vagy nemlétéről szólnak, hanem az etnikai ellentétekről, s jutnak vagy nem jutnak el alkotmányos megoldásig, avagy a szétválásig, addig Magyarországon szocialisták és antiszocialisták, kozmopoliták és nemzetiek konfliktusai arról szólnak, hogy ki és hogyan fogja meghatározni, formálni a demokráciát, ki és hogyan fogja megadni a demokrácia stabil arculatát. Az ellentétek, a törésvonalak tehát nemcsak önmagukról szólnak, hanem arról is, hogy milyen demokrácia legyen Magyarországon. Miközben tehát nincs konszenzus abban, hogyan, milyen módon kellene berendezni a magyar demokráciát, s milyen profilt kellene szabni neki, addig az alapvető politikai cél az összes párt esetében ugyanaz: a demokrácia megteremtése.Mindez azt jelenti, hogy minden éles és radikális ellentét ellenére van egy mélyen húzódó egyezőség, s ez pedig a demokráciacsinálás igénye; a demokrácia, mint a cselekvések, a politikai szereplők