Jobb a béke

Bevallom, a dolog már kezdett nyomasztóvá válni, hovatovább kínzó fekélyként terhelte a lelkiismeretemet. Van, hogy az ember – már amennyiben az írásaiból él – különösebb racionális alapozás nélkül is enged egy-egy vonzó ötletnek, tetszetős nyelvi megoldásnak, s főként a címadásban a hatásvadász elemekre sem mond nemet. Így történt ez valamikor tavaly decemberben, a karácsonyi készülődés forgatagában is, amikor arról a miniszterelnöki gesztusról írtam vezércikket a Magyar Nemzetbe, amely egy szelídebb hangvételű politikai disputát indítványozott az ellenzéknek (s ami – már kimondható – elutasításra talált). Cím gyanánt azt írtam a sorok fölébe: Békejobb – akaratlanul is écát adva egy olyan mozgalom elkeresztelőinek, amely kezdeményezést kissé elmosódott szándékai folytán valóságos égi mannaként fogadott az ellenzék, abból a felismerésből kiindulva, hogy most majd végre éket lehet verni abba a híres polgári összefogásba. Utána lehet nézni: azelőtt még elvétve sem szerepelt ez a fogalom a nyilvánosságban. A Békejobb 2000-től (illetve attól, amire a baloldalon felhasználták) nemcsak azért kezdtem idegenkedni, mert egész más irányba vitte a dolgokat, mint decemberi írásomban remélni mertem (a megnyugvás helyett a viszálykodás felé), hanem azért is, mert a Next 2000 nevezetű vállalkozásra emlékeztetett, amelyben a kimentett szocialista tőke – autópálya-építés ürügyén – először próbált meg Capitalyt játszani. Bizonyára Dávid Ibolyának is feltűnt, hogy a balliberális politikai publicisztikák egyre többet foglalkoznak az ízlésével, a frizurájával meg a kalapviseletével – ami egy hölgy számára kétségkívül hízelgő, egy olyan kaliberű politikus számára azonban, mint amilyenné a koalícióban (még a Békejobb előtt) kinőtte magát, némi gyanakvásra kellett volna okot szolgáltatnia. Akkor könnyebbültem meg, amikor az MDF-elnökség végre leszögezte: kizárják a szocialistákkal való közös kormányzás lehetőségét (Németh Miklóssal meg anélkül is). Ez világos és tiszta beszéd, egyértelmű „nem” a kommunizmus továbbélő örökségére, a polgári együttműködés konszenzuális alapja. (Egyben elszigeteli persze a „polgárosodni” vágyó SZDSZ-t is, amely türelmetlen hatalomvágyában egyszer már átlépte ezt a Rubicont. Árulkodó is ezek után, hogy a Békejobbot Szent-Iványi meg Szabó Zoltán védelmezik kéretlenül.) A Fidesznek értékelnie és honorálnia kellene ezt a markáns állásfoglalást, még akkor is, ha a nehéz szülést elhúzódó vajúdás előzte meg. Nyilvánvalóvá tehetné, hogy a kisgazda stratégiai partner mellett a Demokrata Fórum is fontos számára – mint egy olyan poklokat megjárt politikai közösség, amely éppúgy a magáénak vallja az antalli örökséget, mint sok tekintetben a Fidesz. Királyt nem lehet választani a Duna jegén anélkül, hogy személyével a budai polgár ne értsen egyet. Meg kell becsülni azt a teljesítményt, amivel az igazságügy-miniszter asszony pártját a marginalitásból a parlamenti küszöbig feltornászta. (Ám ebben a bravúrban nem osztozik automatikusan Pusztai Erzsébet és Semjén Zsolt – őket a miniszterelnöknek kormánytisztviselőként kellett és kell megítélnie.) A békejobbnak azonban – amely immár visszatérhet eredeti, jobboldalon belüli értelméhez – kölcsönösnek kell lennie: kívánatos volna, ha az MDF is megbarátkozna a Fidesz állandósult nagypárti voltával. Ekkor pedig a frizuratéma alighanem végképp kikopik a baloldali sajtóból, s visszakerül oda, ahová való: a női lapokba. Ezért viszont egy vérbeli politikus asszony aligha ejt könnyet...