A színész nem megy nyugdíjba

Az élet sohasem alakul úgy, ahogyanaz ember eltervezi. A jelentős vígszínháziszerepek után Dávid Kiss Ferenc sem gondolta, hogy egyszer parkolópályára kerül.A szakmában szokásos idő előtt nyugdíjazták,de nem a nyugdíjasok életét éli. Színjátszást tanít egy kis színiiskolában, a Józsefvárosi Galériában. Vajon boldog és megelégedett-e?Kánikulai hőségben próbáltak az Orczy-kert árnyékot adó fái között. A fiatalokból álló színjátszó kört a rég nem látott Dávid Kiss Ferenc dirigálja. Együtt kezdett Sztankay Istvánnal, Mécs Károlylyal és Szuhay Balázzsal Rózsahegyi Kálmán színészstúdiójában. A mélyen ülő szemek, a kiugró járomcsont, a kicsit oldalra fésült haj, az idegesen gyors járás, a bariton hang ugyanolyan, mint harmincöt évvel ezelőtt. Talán a kissé hajlott hát jelzi, hogy az idő senkit sem kímél.Néhányan nézték a próbát. Két kerékpáros fiú egy fának támaszkodva állt, három hajléktalan a fűben ülve szalonnázott, közben itták a kannás bort, a „guggolóst”. Olykor felfigyeltek egy-egy szóra. Egy pólyást tartó kismama is elmerült Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című meséjének szövegében. Ma már ritkán látni, ritkán hallani rögtönzött irodalmi előadásokat, művelődési házakban, munkásszállásokon, iparitanuló-kollégiumokban játszó amatőr színészeket, szavalókórusokat. Az elmúlt évtizedek alatt sokat változott a világ. Ezért volt kissé anakronisztikus az Orczy-kerti jelenet. Itt maradt a múlt egy darabja. Hát nem a diszkó, a biliárd, a televízió mindenhatósága mozgatja ezeket az embereket? És mit keres a Józsefváros egyik kertjében egy profi színész, akit hosszú évek óta nem lehet látni? Ő is a láthatatlanná vált színészek közé tartozik, akik eltűntek a színpadról, a rádióból, a televízióból, mint Cs. Németh Lajos, Horváth Gyula, Horváth Sándor, Bitskey Tibor, Mécs Károly és Szabó Gyula. A „színpadi” próba szünetében beültünk Dávid Kiss Ferenccel a tó melletti kertvendéglőbe. Beszélgettünk.– Nyugdíjas vagyok évek óta, pedig alig töltöttem be a hatvanharmadik életévemet. Igyekszem tartani magamat szellemileg, fizikailag. Hátha egyszer még szükség lesz rám. Úgy látszik, sem a színház, sem a kultúra létére nincs igény. 1965-től ’75-ig éjjel-nappal a tévében voltam, a Vígszínház mellett az volt a fő munkahelyem. Televízióztam, rádióztam, filmeztem, mindent csináltam. Most nem hívnak sehová. Nem voltam jelentkezős fajta, így most sem jelentkezem. Adminisztrálni nem tudom magamat. Amikor hívtak, mentem. Soha nem adtam vissza szerepet, soha nem kértem szerepet, csak csináltam azt, amit rám bíztak. Egyik munka hozta a másikat. Most nem készül film, nem készül tévéjáték. Ismétlik a Princ, a katonát, amit harminc évvel ezelőtt csináltunk.Régóta meg akartam kérdezni: a Dávid vagy a Kiss a művész családi neve?– Természetesen a Kiss – magyarázta a színész –, a Dávidot azért kellett felvennem, mert az ötvenes évek végén Kiss Feri bácsi újra játszhatott. Már a színiakadémián megmondták, hogy a diplomáig találjak ki valamit, mert két Kiss Ferenc nem lehet a színpadon. (1962-ben diplomáztam, nem sokkal később pedig játszottam Kiss Ferenccel.) Nos, a Dávid nevet választottam előnévnek. Hogy miért? Talán azért, mert szeretem azokat a kis Dávidokat, akik legyőzik a nagy Góliátokat. Voltam a csúcson is. Pannonhalmi múltam miatt csak negyedszerre vettek fel a főiskolára. Nehezen indult az életem, de a szeszélyes Thália később elkényeztetett. Amikor elkerültem a Pécsi Nemzeti Színházba, az első évben eljátszhattam Jágót, a következőben Hamletet, majd Lucifert. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm. Két év után általa kerültem a Vígszínházba: szokásos módszerével bedobott a mély vízbe, gondolván, vagy megfullad, vagy nagyon megtanul úszni. Dunai Ferenc Asszony és pártfogói című darabjában játszottam. Az asszony Ruttkai Éva volt, a négy pártfogója Páger Antal, Benkő Gyula, Latinovits Zoltán és én. Ez a szerep döntötte el további sorsomat. A felvonás végén Várkonyi megölelt és azt mondta: Isten hozta. Aztán jöttek a nagy szerepek egymás után, mint a Szegény Dániel, a Közjáték Vichyben. Szép nyolc év volt – mondta Dávid Kiss Ferenc. – Utána következett a vándorlás. Megfordultam a győri és a veszprémi színházban, végül a Népszínházban. Az utolsó munkahelyem a Józsefvárosi Színház volt. Jöttek a fiatalok, szerepet nem kaptam, végül azt mondtam: ebből elég nekem. Onnan mentem nyugdíjba. Azóta a Józsefvárosi Színház is megszűnt.Közben asztalunkhoz ült a darab rendezője, Gergely László és koreográfusa, Kaszás Imre is, valamint a Pesti Kör amatőr színészei. Hallgatták a beszélgetésünket.– Tulajdonképpen három évig nem csináltam semmit. Vártam, hogy megcsörren a telefon. Nem csörrent meg. Pedig olyan komolyan vettem ezt a pályát, mint a papi hivatást. Nem véletlenül hívják a színészt Thália papjának. Talán ezért nem nősültem meg, ezért nincsenek gyermekeim, pedig imádom őket.– Magányos? Egyedül van?– Igen, de ennek már nincs jelentősége. Leemelem a könyvespolcról Babits Mihályt, Ady Endrét, felteszem Edit Piaf lemezét, és már nem is vagyok egyedül. Boldog vagyok. A Józsefvárosi Művelődési Központ, a Józsefvárosi Galéria helyet adott a színiiskolánknak, hogy taníthassunk. Nagy dolog, hogy azt a tapasztalatot, amit én kemény negyven év alatt a nagy öregektől: Páger Antaltól, Sulyok Máriától, Pethes Sándortól, Bilicsi Tivadartól ellestem, azt most továbbadhatom. Ebben élem ki magamat. Beszédtechnikát, színészmesterséget tanítok. Itt, a fiatalok között jól érzem magamat. Lelkesedésből, szakmaszeretetből az ember ezt nagyon sokszor ingyen is megcsinálja. Szerelemből csinálom, csináljuk. Kérdezhetné azt is: Dávid Kiss Ferenc miből él? Miből? – a nyugdíjamból. Összehúzom magam. Olykor irodalmi esteket szervezek a galériában, azért is kapok valamennyi pénzt, de ezt sem azért teszem. Nemrég Üllői úti fák címmel készítettem egy összeállítást. Mondhatom, nagy sikere volt. Mindig Latinovitsot látom magam előtt, akit nagyon szerettem. Jóban voltunk. Együtt játszottunk, egymás mellett öltöztünk öt évig. Zoli két dolgot nem tudott elviselni. A dilettantizmust és a tehetségtelensége ellenére futtatott színészt. A másik, számára elviselhetetlen dolog az a linkség volt, ha valaki nem vette komolyan azt, amit rábíztak.Mennünk kell próbálni – adta ki a jelszót Gergely László, a Pesti Kör vezetője. Egy fekete hajú kislány Erdélyből jött egy barna bőrönddel. Ő is játszik a mesejátékban. Bőröndjét egy markos fiú cipelte. Mentek a dombra. Felettük az égbolt, a könyörtelenül perzselő nap, körülöttük fák, fű, virágok. Még láttam, hogy Dávid Kiss Ferenc ingujjra vetkőzött és gesztikulálva magyarázott.Honnan ez az energia, ez a kitartás? Talán abban bízik, hogy ismét szükség lesz rá a világot jelentő deszkákon? Talán egészen más vezérli?