Íme, a beszédes adatok: 14–16 év közöt­tiek: rablás: 8 fő; emberölés kísérlete: 4 fő; lopás: 2 fő; kifosztás: 1 fő; rablás kísérlete, súlyos testi sértés: 1 fő; szexuális erőszak: 1 fő. Összesen: 17 fő. 16–18 év közöttiek: rablás: 17 fő; kerítés: 1 fő; lopás: 1 fő; személyi szabadság megsértése: 1 fő; szexuális erőszak: 3 fő; terrorcselekmény elkövetésével fenyegetés: 1 fő; emberölés kísérlete: 2 fő; súlyos testi sértés kísérlete: 2 fő; kifosztás: 2 fő; terrorcselekmény előkészülete: 1 fő; kábítószer-kereskedelem: 1 fő; jármű önkényes elvétele: 1 fő; garázdaság: 1 fő; emberölés előkészülete: 1 fő. Összesen: 35 fő. 18–21 év közöttiek: rablás: 4 fő; zsarolás: 1 fő; lopás: 1 fő; egyedi azonosítójellel visszaélés: 1 fő. Összesen: 7 fő.

Ezek tehát a szikár és üres adatok. (Milyen érdekes! Ezen adatok alapján még a „legnormálisabb” közeg a 18 és 21 év közöttiek társasága volt a Szőlő utcában, közöttük legalább nem volt szexuális erőszaktevő vagy gyilkos.)

A szikár és üres adatok mögött azonban emberek és sorsok vannak. Olyanok, akiknek véget ért az életük, fiatalon és értelmetlenül. És itt vannak azok az áldozatok, akiket majdnem megöltek, félholtra vertek, kiraboltak, megloptak, megzsaroltak.

És vajon ezeknek egyetlenegyszer eszébe jutott már, hogy mit érezhetnek, gondolhatnak például a Szőlő utcai bűnözők áldozatai­nak családtagjai, amikor azt hallják, látják, olvassák mindennap, azt üvöltik a fülükbe az összes erre kijelölt csatornán, hogy ott, a Szőlő utcában csupa-csupa szegény, szerencsétlen, semmiről sem tehető fiatalkorú „áldozat” van bezárva, akiket a sok szadista felügyelő naponta kínoz és aláz?

Csak egy pillanatra, egyetlen pillanatra próbáljuk mondjuk beleképzelni magunkat annak az anyának, apának a helyébe, akinek a gyermekét meggyilkolták, félholtra verték vagy brutálisan megerőszakolták – igen, azok, akik eddig a Szőlő utcában voltak elzárva. Nem. Úgysem tudjuk magunkat beleképzelni az ő helyükbe…

Viszont most azon ügyködik az élet mellett járó és elviselhetetlen liberális világ, hogy naponta képzeljük bele magunkat a Szőlő utcában elzárt „szegény fiatalkorúak” helyzetébe. És ez a beleképzelés természetesen nem lehet más, mint az együttérzés, a sajnálat sehová sem vezető zsákutcája. Mintha ott eddig megannyi szegény kis ártatlan árva senyvedett volna. Hogy egy nagy-nagy klasszikust idézzek: „Egy lósz…rt, mama!”

Ott brutális bűnözők vannak (voltak), akiket most átszállítanak máshová (végre), és akikre ezentúl a BVOP szakképzett emberei felügyelnek.

És talán ezen a ponton ideje tisztáznunk: 

Nem. Nem azok. Az igazi áldozatok az ő áldozataik. Őket pedig ki kell, ki kellett vonni a társadalomból, mert poétikusan ifjú koruk ellenére bebizonyították, hogy alkalmatlanok a normális emberek között normálisan élni.
Börtönben a helyük. Ahol felesleges bántalmazás és megalázás nélkül le kell töltsék a büntetésüket, aztán majd meglátjuk, mi lesz – remélhetőleg normális együttélésre alkalmas emberként térnek majd vissza a társadalomba. Vagy – sajnos a statisztika szerint ez a többség – maradnak azok, amik voltak: bűnözők. És hamar visszakerülnek valamelyik intézménybe.

Mondom újra: 

Semmi nem változott, hogy világos legyen. Semmi. Amikor a cellaajtók becsukódnak, ugyanaz történik, mint történt 1984-ben, mint történt 1647-ben, és ami történni fog 2541-ben.

A normális társadalom feladata pedig annyi, hogy ezek a bűnözők letöltsék kiszabott és megérdemelt büntetésüket, lehetőleg emberi körülmények között. Az emberi körülmények biztosítása a többségi társadalom feladata. Az embertelen körülményeket pedig biztosítják maguknak ők. Sajnos.

És ne felejtsük el soha azt a brutális állatot, aki megerőszakolta, majd felgyújtotta a makói kislányt, azt üti meg egy több mint tízéves felvételen az egyik felügyelő azok után, hogy az az állat azt üvölti neki: „a te lányodat is megerőszakolom és felgyújtom!”. Jelentkezzen az a szülő, aki ezek után nem verné szívesen agyon azt a szörnyet…

Végezetül: