Dünnyögj új mesét

Mikor ért véget a francia forradalom? Meglepő lehet, hogy Furet, aki a francia forradalom történészének számít, hirtelen ugrással a XX. század totalitarizmusaival kezdett foglalkozni. A francia forradalomról kiadott munkák sorát a hatvanas években a Denis Richet-vel közösen írott feldolgozása nyitotta. A kötet nagy vihart kavart a jakobinus szentek életrajzát kedvelő francia tudományosságban, mivel a „megcsúszás” fogalmának felvetésével a forradalom egy részének jogosságát vitatta. A forradalom és kora azonban tovább foglalkoztatta Furet-t, aki maga is a kommunista szekértáborból érkezett az atlanti konzervatív-liberális Raymond Aron körébe. A következő évtizedekben folyamatosan közelített a témához: bírálta a „jakobinus” történészeket, felfedezte magának Tocqueville-t. Írt Marx forradalomképéről, és vizsgálta a francia baloldal forradalomhoz való viszonyát a XIX. században. És az évek során „egyre több kétsége volt a francia forradalom tanulságait illetően” – idézte fel emlékeit a barát, Ran Halévi a Commentaires című folyóirat Furet emlékének szentelt 1998– 99-es téli számában.Franciaországban 1995-ben jelent meg Egy illúzió múltja című munkája, és megint vihart kavart. Furet-t kemény ítéletei, Franciaországban újszerűen ható megközelítései miatt támadások érték, és a történész sebzetten vonult vissza Chicagóba tanítani. A kommunizmussal való leszámolása azonban nem fejeződött be: Stéphane Courtois, A kommunizmus fekete könyvének szerkesztője szerint, ha váratlanul korai, 1997-es elhunyta nem akadályozza meg ebben, Furet írta volna a kötet előszavát.A kommunista eszme történetéről szóló, monumentális esszéjében Furet végigkíséri a tan fejlődését. A kommunizmus a polgár gyűlöletében fogant, s az első világháború után vált tömegeket mozgató eszmévé; csakúgy, mint testvére, a nácizmus. Nyugat-Európában élvezett támogatottságát pedig nagyrészt a modern humanizmus hangoztatásával és az európai forradalmi hagyományokra való hivatkozással érte el. Amikor ezek kifulladni látszottak, az antifasiszta kultúra, majd a kétpólusú világrend sietett a kommunizmus és őshazája, a Szovjetunió segítségére.Furet ezt a gigantikus szellemi kalandot mutatja be a francia esszé legszebb hagyományait idéző nyelven (magyarul Mihancsik Zsófia tolmácsolásában), mindenre kiterjedő részletességgel, átfogó ismeretekkel a század totalitárius mozgalmairól. Különösen hasznosak azok a részek, ahol látható, hol és mikor ért össze a nácizmus és a kommunizmus. Nemcsak akkor, amikor a magyar szélsőjobboldal is megzavarodott a finn–szovjet háború idején, nem tudván, mi éppen a német érdek, és Sztálint, valamint a Szovjetuniót éltető kijelentések is elhangzottak a nyilasok részéről; 1939 után a szovjetek német kommunistákat adtak át a Gestapónak, és 1940 nyarán a francia kommunisták tárgyaltak a megszálló német csapatokkal, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum szellemében megjelentethessék a kommunista párt betiltott napilapját. A kommunista képviselők pedig szorosan együttműködtek a nácikkal a poroszországi szociáldemokrata kormány megbuktatásában, és a két hadsereg együtt parádézott Breszt-Litovszkban Lengyelország legyőzése után. Furet azonban nem tette meg a következő lépést: nem azonosította a két totalitarizmust, bár ítéletében mégis a szovjetológiát évtizedek óta megosztó „revizionista” és „totalitárius” nézetek között inkább az utóbbiakkal értett egyet. Ezt képviseli Richard Pipes is az orosz forradalomról írott, magyarul is megjelent munkájában, amikor a terrort a rendszer alaptermészetének és nem működési zavarnak állítja be.Az esszéisztikus lendület, a pontos analízis és a mű kétségbevonhatatlan becsületessége sem feledtetheti azonban a tényt, hogy a Közép-Európát érintő kérdésekben Furet sajnálatos felületességet tanúsított: kérdéses, hogy mennyire domináltak a Monarchiában a pángermán indulatok, az első világháború után nem csak szláv államok jöttek létre Közép-Európában, és ezek az államok nem mindig voltak parlamentáris demokráciák. Szerkesztői jegyzet figyelmeztet a szerző felületességeire a magyar ötvenhat leírásakor. Az apró pontatlanságoknál fontosabb azonban az, hogy a szovjet típusú kommunizmus gyökereit vizsgálva Furet teljességgel figyelmen kívül hagyja az orosz hagyományokat: a narodnyikok, nihilisták, anarchisták, Nyecsajev, Csernyisevszkij vagy Plehanov hatása Leninre említetlenül maradt. A számtalan külföldi példa ellenére ez a könyv elsősorban a francia értelmiség kommunizmushoz való viszonyát ábrázolja. „És most térek vissza a francia esetre, biztos lévén általánosíthatóságában” – írja Furet az amerikai kommunizmusról szóló kitérője után. A kötet végén pedig elveri a port Mitterrand elnökön és az általa megvalósított „neobolsevik” programon. Pedig maga is a volt elnök iránt oly elnéző Nouvel Observateur hetilap szellemi köréhez tartozott a kilencvenes évek első feléig.A könyv kiindulási pontjaként Furet a saját kommunista párttagságát és 1954-es kiválását igyekezett elemezni. Az Egy illúzió múltjában 750 oldalon tárgyalja a kommunista mozgalom 1953 előtti történetét, és alig százon az utána következő négy évtizedet. A prágai tavaszról csak futólag esik szó, 1980–81 lengyel eseményeit nem is említi. A kínai vagy a harmadik világban hódító kommunizmusról szintén nem tudunk meg sokat. A brezsnyevizmus „világpolitikai” ambíciói sem kaptak túl sok figyelmet.Hiba volna azonban lebecsülni a gyónás fájdalmát: se szeri, se száma azoknak a volt kommunistáknak, akik tiszta fejjel, a mozgalomból kiszakadva szedték ízeire a kommunizmus eszméjét és gyakorlatát. Furet a legjobbak közül való.(Francois Furet: Egy illúzió múltja, Európa, Budapest. Ára: 2800 forint)