Én nem tudom…

Én nem tudom, szabad-e ilyet mondanom, de számomra Natasa (a kutyám) olyan, mint a Loch Ness-i szörny vagy mint egy ufó, netán mint egy balliberális tollnok számára a szélsőjobb; más mondandó híján uborkaszezonban elővehető, és újságcikké szublimálható.Mióta G. gyerek – a cs.-i politológus – nem abban az – egyébként pusztuló – nádasban horgászik, ahol én, politikai tájékozottságom és érdeklődésem erősen lecsökkent, már az sem foglalkoztat igazán, egymásra talál-e Németh Miklós és Horn Gyula, s bár bele tudom magamat élni G. gyerek lelkivilágába, Árpi bácsi távozása és a vele lezárult demokrácia hiánya nem tölt el döbbenettel.Most – bizonyos értelemben – mégis politikáról lesz szó (majd abból bontakozik ki Natasa), mégpediglen a szocializmus végóráiról, amikor az utolsó magyar disszidens az én tanácsomra Ausztriától kért menedékjogot. (Akkor még Haidernek híre-hamva se volt, így a helytelennek látszó tanácsért ne vessenek rám követ.) A K. család feje hosszabb időt töltött Nyugaton bérmunkásként, s folyton az járt a fejében, hogy nem lehetne-e a józsefvárosi létet (aládúcolt gang, kocsisor) a szabad világgal felcserélni úgy, hogy két kislánya és felesége is vele mehessen. Ezért levelezni kezdett egy belga pappal, akinek (általuk virágnyelvnek vélt) soraiból az látszott kiderülni, hogy Belgium és a pap alig várja, hogy segítségükre lehessen. Evégből pénzzé tették lakásukat és ingóságaikat, kiváltották útlevelüket, s repülőgépre ültek. (Ezt úgy szokták mondani, hogy felégettek maguk mögött minden hidat.) Már a brüsszeli repülőtéren kiderült, hogy a belga pap nem virágnyelven beszélt, amikor néhány napos vendéglátásról ejtett szót leveleiben, a belga hatóságok pedig úgy érezték, hogy a Németh-kormány nem üldöz senkit, így K.-ék menekültstátusa illúzió. Két hét múlva úgy tértek haza, mint a vándormadár, kinek fészkébe kakukk költözött. Nem volt egy vasuk, s nem volt hol fejüket lehajtani. A négytagú család hetekig négy helyen lakott, a családfő – távoli rokonként – nálunk. Nem akarom magamat mentegetni: valószínűleg ez a helyzet tett engem ötletessé és nagylelkűvé. Pénzt adtam a családnak a bécsi vonaljegyre, s némi más egyébre, s azt javasoltam, jelentkezzenek az osztrák menekülttáborban. S lám, az „idegengyűlölő” Ausztria valószínűleg a legutolsó magyarokként befogadta őket. Rövid idővel később már egy panzióban laktak a magyar határtól úgy nyolcvan kilométerre, a férfi állandó munkát kapott, a feleség takarított a panzióban, a lányok iskolába jártak – nem részletezem: jelenleg mindkettő egyetemista, valószínűleg erre Magyarországon nem lett volna esélyük.Minden második héten átjönnek Szombathelyre, a szülőknek nosztalgiájuk van a józsefvárosi gang után.Itt jön Natasa.A kisebbik lány a grazi egyetemen tanul, és egyik szakja a magyar. S képzeljék el – nem büszkeségből, inkább Natasa iránti tiszteletből mondom –, hogy a kutyámról írt egyik eszmefuttatásom tananyag a grazi egyetemen. A hallgatók – a K. család elbeszélése szerint – Natasa révén ismerkednek meg magyar közmondásokkal, például kutyából nem lesz szalonna, egyik kutya, másik eb, eben gubát cserél stb. Az írás elemzése – így K.-ék – a hallgatóknak komoly nehézséget okozott, máskor próbáljak kicsit egyszerűbben írni.Hát ezek után ne legyek büszkébb Natasára, mint a skótok a Loch Ness-i szörnyre?Mondhatjuk, hogy európai hírnévhez jutott. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy európai kitekintésű?Bár hogy az „eb ura fakó” mondás elemzéséért érdemes-e irigyelnünk a grazi egyetemistákat, én nem tudom.