Fontolva bontani

Szinte csak a háborús romeltakarításhoz, újjáépítéshez fogható az a lázas építkezési hullám, amelynek tanúi lehettünk az elmúlt években. És szerencsére nem csupán a fővárosban, de országszerte: az elmúlt években mint eső után a gomba, úgy nőttek ki a földből az új szállodák, pénzintézetek, közintézmények és magáncégek székházai, a plazák és a városszéli bevásárlóközpontok – na meg az új családi házak és a rehabilitált városnegyedek. Budapesten a mostanihoz hasonló nagyszabású építkezések egy évszázada zajlottak, a millennium ünnepi buzgalmában és a boldog békeidők konjunktúrájában született meg a modern magyar főváros, a Nagykörút és a Duna-part négy-öt emeletes házaival, a Sugár út pompás palotáival, a korszerű hidakkal, pályaudvarokkal, vásárcsarnokokkal és a kisföldalattival. Az akkorihoz fogható arculatváltozáson (Nagy)Budapest az 1960-as és 70-es években esett át még egyszer, amikor a szocialista várostervezők, a jövő mérnökei szabták át a régi, hagyományos településrasztert, számolták fel a polgári életformára alkalmas utcahálózatot és száműzték betontömbök panelegységei közé a dolgozókat. Azokban az években tűnt el végleg a régi Óbuda, Újpest, akkor gyalulták le Budafok belvárosát és építették be tízemeletes lakómegőrzőkkel a régi kertvárosokat – Albertfalvától Zuglóig.A „létező” életformájának válsága döbbentette rá a 80-as évek végének reformgondolkodóit, szociógusait arra, hogy a tévedhetelen szakemberek valamit nagyon elbaltáztak. Azóta becsuktak a házgyárak, újra négy-öt emeletes, emberi léptékű házakat építenek, vidéken sem kísérleteznek többé olyan ostoba toronyházakkal, mint a gyöngyösi vagy a pécsi. Újra felértékelődött a konzervatív építészet, a jól bevált, környezetbe illő formák és természetes anyagok: a jó öreg tégla, cserép és a fa ajtók-ablakok. A dolgok kezdtek rendbe jönni. A legutóbbi évek építkezési hulláma azonban újabb fordulatot hozott: a mostani befektetők szeme előtt a minél olcsóbb és gyorsabb tempójú megvalósulás, a beruházás rapid megtérülése lebeg, és megint egyfajta vitathatatlan, „amerikai” szemlélet kezd kialakulni (ne feledjük: a panelház sem szovjet találmány volt!), amit leginkább a pénz gátlástalansága jellemez. A belvárosban mára végképp elfogyó üres telkek, háborús foghíjak arra ösztökélik az építési vállalkozókat, hogy a drága telkekre minél nagyobb, magasabb épületet húzzanak fel. Amint ezen a helyen is megírtuk már, felmerült igazi felhőkarcolók építésének hajmeresztő terve is. De egyéb veszélyek is fenyegetik Budapest eddig szerencsésen megmenekült városképét és épüle-teit. Az elmúlt években több értékes épületet lebontottak, építkezés közben előbukkant régi építményt egyszerűen eltüntettek, mielőtt a műemlékhatóság beavatkozhatott volna. A legutóbbi, botrányos eset, hogy a Kálvin tér sarkán „ohne zsenír” leromboltak egy műemléki védettség alatt álló, kiemelt városképi értékű épületet. Egy olyan XIX. századi, ötemeletes házat, a régi józsefvárosi palotanegyed megmaradt darabját, amelynek a homlokzata és nemes anyagokból készült részei mindenképpen megérdemelték volna, hogy legalább egy modern konstrukció részeként továbbéljenek és így megmeneküljenek. Az építtető ezúttal a gyorsabb és radikálisabb megoldást választotta. Kérdés, mi történik Budapesttel, mi marad a régi városból, ha ez a szemlélet eluralkodik, és nincs elég erő, amely lefogja a bontókalapácsot markoló kezeket?