Nyitva van az aranykapu?

Az urbanisztika a jóslatok szerint a beköszöntő évszázad egyik sztártudománya lehet: egyesíteni és szintetizálni képes ugyanis mindazokataz eredményeket, amelyeket az építészet és a kapcsolódó diszciplínák – a szociológia, a politológia, az ökológia és a közgazdaságtan – a városfejlesztés területén felhalmoztak. Korántsem csupán „urbánus” huncutság tehát, mint ahogy egyik magas rangú tisztviselőnk hitte – megállapításai a tanyavilágtóla globális léptékig terjednek. Az Akadémiai Kiadó nemrégiben jelentette meg Urbanisztika 2000címmel azt az esszégyűjteményt, amely a hazai és külhoni tendenciákat, elképzeléseket köti csokorba. A kötet szerkesztői ezúttal arra vállalkoztak, hogy sorozatukban néhány kiragadott gondolatot felvázoljanak a fővárost, a magyar vidéket, illetveaz általános trendeket érintő gondokkalés esélyekkel kapcsolatban.A városépítéshez, városfejlesztéshez hazánkban hitük szerint legalább anynyian értenek, mint a futballhoz. Különösképp így van ez a fővárosban, ami egyébiránt örvendetes fejlemény a diktatúra évtizedeinek fásultsága után: azt mutatja, hogy a budapestiek nagy része immár nem viszonyul totális érdektelenséggel ahhoz a nagyvárosi környezethez, amely egyben személyes életüknek is a kereteit szolgáltatja. Más kérdés, hogy e szubjektív véleményalkotások mennyire tudnak felülemelkedni a kisebb-nagyobb részérdekeken, képesek-e metropolis méretben gondolkodni. Igaz, ez utóbbi nem annyira a fővárosi polgár, mint a városvezetés feladata és kiváltsága. E tekintetben gyakran és joggal illetik a városházát a koncepciótlanság vádjával – igazságtalanok lennénk azonban, ha nem szögeznénk le: a mai közigazgatási rendszerben (ahol a huszonhárom kerület mellett a főváros a huszonnegyedik hatalmi központ) eleve nincs mód valóban hatékony, markáns városfejlesztési beavatkozásra: a főváros voltaképpeni városrendezési jogosítványai minimálisak, a főépítész mégoly nagyszabású elképzeléseinek pedig semmi jogkövetkezménye nincsen az egyes kerületekre nézve. Mindazt tehát, amit alább javasolunk, minden bizonnyal egy más Budapest-konstrukcióban lehetne ütőképesen megvalósítani.Vízió nélkül nincs város, egyedi koncepció nélkül – a városok mai globális versenyében – Budapest nem lesz képes felkerülni a tőke, a kultúra és a turizmus világtérképére. Amit maximálisan el lehet érnie egy ilyen méretű és regionális szerepű településnek (amely a szép szlogenek ellenére sosem lehet világváros – az a tízmilliós nagyságrend: Párizs és London); abban a mozarti örökséget ápoló Bécs vagy sok tekintetben az „arany” Prága receptje használható fel. A kérdés: hogyan lehet elérni, hogy a világjáró turista európai körútja során két vagy három vendégéjszakát eltöltsön fővárosunkban? Ehhez nem elegendőek a korszerű (repülőtéri, szállodai, gasztronómiai) szolgáltatások, amelyek lassan a bolygó minden pontján természetesek: ezek mellett összetéveszthetetlen, speciális látványosságokra, idegenforgalmi attrakciókra van szükség, amelyek az „emlékezetességre való törekvés” jegyében egyénítik a magyar fővárost a mind mohóbb „McWorld” nyomasztó falanszterében.Mindez persze csak a „külpolitika” – egy városfejlesztési koncepciónak ezzel egyi dőben az itt élők érdekeit is messzemenően figyelembe kell vennie: miként lehetne egyúttal élhetővé, lakhatóvá varázsolni a fővárost az „őslakosok” számára is. Budapest városfejlesztési koncepciója azonban, amelyet 1999 végén tettek közzé, lényegében alkalmatlan e vízió megfogalmazására: csupa általánosságot tartalmaz. Olyan feladatokat lajstromoz, amelyek amúgy is a körmünkre égnek. A hosszan sorjázó közhelyek nem fogalmaznak meg markáns prioritásokat, ráadásul tudomást sem vesznek arról, hogy Budapest „mellékesen” egy élő és lüktető országba van beleágyazva. Ezzel szemben feszített célok kellenek, amelyek nem oldódnak fel a szürke munkálkodásban, továbbá annak a szemléletnek az elfogadása, amit Daniel Burnham, az urbanisztika egyik apostola már több mint száz éve meghirdetett. Burnham, az úgynevezett „szép város” mozgalom atyja a chicagói világkiállításon 1893-ban így fogalmazott híres beszédében: „Ne készíts kicsinyes terveket! Azokban nincs mágikus erő, hogy megpezsdítsék az emberek vérét, s minden bizonnyal soha nem is válnak valóra. Nagyszabású terveket készíts, reményeidben és munkádban magasra helyezd a mércét, emlékezve arra, hogy az a nemes és ésszerű városi mintázat, amelyet egyszer rögzítettek, soha nem fog elenyészni.” Vagyis nem adhatjuk alább a tökélynél és az örökkévalóságnál – ha kevesebbet célozunk meg, az eredmény szánalmas és érdektelen lesz.Egy markáns Budapest-vízió bátran építhetne például az ismert kapuváros-koncepcióra. Abból lehetne kiindulni, hogy az angolszáz „zöld gyűrű” modellje – amely egyfajta fordított várfalat emelne a város köré – túl mechanikus; azonkívül nem számol az M0-s körgyűrű létezésével. Ezen kívülre telepítve a zöld sáv továbbra is megvalósítható, ám nagyjából a körgyűrű magasságában kifejleszthetők azok a „kapuk”, amelyek – megszakítva e gyűrűt – végre megkezdhetnék a párbeszédet a városkörnyezettel, a régióval, az agglomerációval. A bevezető utak mentén (az M7-esnél Budaörs, a 11-es főútnál Budakalász és Pomáz, az M3-asnál Fót magasságában, továbbá az M5-ös és az M0-s csomópontja környékén) létrejövő gócok akkor lehetnek sikeresek e koncentrált dialógusban, ha „tematikus kapuk” alakulnak ki. Budaörsön ez a téma kézenfekvő módon a kereskedelem lehet, az M5-ös mentén (tekintettel a nagybani piac tradíciójára) a logisztika, az Omszki-tó környékén pedig máris spontán fejlődésnek indult a rekreáció témája. Kiadó még a fóti kapu funkciója – itt az emlékezetes vízipark-kísérlet, amely a Hungaroring közelségére is épített volna, azt mutatja, hogy a szabadidősportok témája reális kínálat lehet. A 11-es főút mentén megvalósítható rekreációs kapu azzal a haszonnal is járna, hogy felértékelné a lerobbanóban lévő Békásmegyert – s vannak is itt tettre kész, kreatív műhelyek (például Gauder Péteré), amelyek e koncepciót a Duna-part közelségét kihasználva a gyakorlatban is eredményesen kimunkálnák. (Megjegyzendő, hogy a Városliget és a Népliget után aktuális volna a harmadik nagy budapesti közpark létesítése, amelyhez a millennium kiváló alkalmat szolgáltat. Sydneyben is ilyen apropóból alakították ki a centenáriumi park után a bicentenáriumi parkot – a budapesti agglomerációs millenniumi park számára pedig kiváló adottságok kínálkoznak az Omszki-tó és a Lupa-sziget közötti sávban.)A kapuvárosi koncepcióba jól illeszkedett volna az az elgondolás is a kilencvenes évek elejéről, amely Aczél Gábornak, az akkori budapesti főépítésznek, a példaszerű ferencvárosi tömbrehabilitáció atyjának nevéhez fűződik. Amennyiben a Lágymányosi hidat némileg délebbre építik meg, egy „V” alakú hídi csatlakozással (mint ahogy a Margit híd és az Árpád híd leágazik a Margitszigetre) a Csepel-sziget északi csücskét is be lehetett volna vonni a nagyvárosi vérkeringésbe. Ez nemcsak az elszennyezett ipari terület újrahasznosítását segítette volna elő, de megoldotta volna azt a gondot is, hogy a „City”, a hivatali és üzleti negyed nem tud merre terjeszkedni. Más európai városokban (a párizsi Défense vagy a londoni Docklands esetében) e problémára tudatos városfejlesztési megoldásokat alkalmaztak – nálunk az Aczél Gábor-féle tervet gyakorlatilag vita nélkül lesöpörték az asztalról.A rövidlátó megoldásnak mára már tapasztalhatjuk a következményeit: a „City”-funkciók spontán módon északra, a Váci út irányába húzódtak, a Demján-féle beruházások pedig rövidesen délre is elkezdenek terjeszkedni. Az észak–déli nyomásnak ilyen felkészületlenül engedni kétszeresen negatív fejlemény. Egyrészt a csepeli organikus, zöldmezős „City” helyett egy Las Vegas-i mintájú „szalag”, egy teleknyi mélységű „kolbász” alakul ki az átépülő Váci út mentén, amely az átgondolatlan felhőkarcoló-építéseket is magában kódolja; másrészt e mozgás nem áll meg az ésszerű mértéknél: lassan, de biztosan ki fogja üresíteni a történelmi belvárost.A belváros funkcionális kiürülése korántsem vaklárma, hanem sajnálatos módon előre látható fejlemény. (Épp olyan, mint a bevásárlóközpontok mai nyomulása volt – az urbanisták öt-hat évvel ezelőtti figyelmeztetésére akkor senki nem figyelt.) Nemcsak a tévészékház települ ki Óbudára – már a vezető bankok is elkezdték a kivonulást: perceken belül ötven jelentős, nagy értékű ingatlan kerülhet eladólistára. Arról azonban nincs elképzelés, mi kerüljön a helyükre. Megoldás lehetne, ha a minőségi lakófunkciót sikerülne visszaállítani. Nem kell ugyanis végigélni a hosszú amerikai rehabilitációs ciklust: itt nemcsak gyorsabban követik egymást a szlömösödési, majd felívelő fázisok, hanem egymásba is csúsznak.A lakófunkció visszaállítása csak annak ismeretében lehetséges, ha tudjuk: a szuburbanizáció, a budai vagy észak-pesti zöldövezetekbe való tömeges kiáramlás világtendenciát követ. A belváros a második lakások, az „új kétlakiság” terepe lehetne tehát, a rohamos újrapolgárosodással párhuzamosan. A szuburbanizáció budapesti változatával – az infrastrukturális felkészületlenségen túl is – mindazonáltal alapvető gond van. Míg másutt a lakófunkció kiáramlása mellett a kereskedelmi és a munkahelyfunkció kitelepülését is regisztrálni lehet, nálunk az agglomerációs bevásárlóközpontokat nem követte a munkahelyi struktúra átalakulása. Az új „telepesek” továbbra is tömegesen bejárnak dolgozni Budapestre, s miközben nem ott adóznak, a fokozott közszolgáltatási igényszintet és közlekedési káoszt változatlanul fenntartják. Ez a feszültség előbb-utóbb ki fog egyenlítődni, de elébe menve a dolgoknak temérdek időt lehetne nyerni.A kapuvárosi koncepciót négy-öt alacsonyabb rangú projektre lebontva látványos eredményeket lehetne elérni egy markáns Budapest-imázs kialakításában. (De ha nincs vízió, nincs mit lebontani sem.) Ehhez tudatában kell lennünk annak, hogy a főváros a történelem során még soha nem volt olyan mozaikos, ellentmondásos, mint manapság: megtalálható benne a XXI. századi nívójú, az óbudai gázgyár helyén létesült Graphisoft-infoparktól a XIX. századi településviszonyokig szinte minden. Önámítás nagyképűen azt állítani, hogy „világvárost építünk”, ha a Thököly vagy a Dózsa György úton a Rákosi-érában cserélték utoljára a kockaköveket, a lyukak kirázzák az autós lelkét, s ezeket az útvonalakat szégyenlősen eltitkoljuk a külföldi vendégek elől – de a megoldás még tervek szintjén sem szerepel a városháza térképén.Az új gondolkodásmódnak reprezentatív pozitív példája lehetne a Józsefváros átformálása. Ahelyett, hogy a városrész az utcai prostitúció fantomjával küzd, félretéve a nyárspolgári előítéleteket, előnyére fordíthatná a kínos tradíciót. A hamburgi Reperbahn, a londoni Soho, az amszterdami belváros, a sydneyi Kings Cross különleges (nemcsak a „vigalmi” igényeket kiszolgáló) idegenforgalmi vonzerővel bír, afféle „pozitív gettó”, amely átlátható helyzetet teremt, és virágzó turizmust gerjeszt. S akinek ez helyben nem tetszik, s „nem akar vörös lámpát a kapualjába”, az sem jár roszszul: a gazdasági siker nyomán a kétmilliós lakása rövid időn belül húszat fog érni – másutt tehát lezseren megoldhatja ingatlangondjait. A mai lepusztultság viszont senkinek nem jó – a szlömösödés a világon sehol nem vonz tőkét.Egy kevésbé sikamlós példát hozva: a Népszínház utcát a közműfelújítás után változatlan formában leburkolták, eredeti állapotában visszaállították ahelyett, hogy kivételes, kisvárosi hangulatot árasztó „kisvilággá” formálták volna, ahol az idegen stráfkocsikkal utazva, egy elsüllyedt miliőbe kirándulva kaphatott volna „kötelező” városlátogatási programpontként háromdimenziós képet a „magyar” specifikumról. A fákkal, szeszélyes beugrókkal, kockás abroszú kisvendéglőkkel, nosztalgiavillamossal színesített utca a kispolgári életmód élő skanzenje, a fesztelenség Mekkája lehetett volna. (Torontóban a „főutca-mozgalom” hasonló indíttatású, Amerikában pedig ezt a felújított kohéziót, nagyvárosi részidentitást „urban village”-nek hívják. Az osztrákok „kultúrstrasszénak” neveznék, s ilyesfajta szlogeneket gyártanának hozzá: „Igyon meg egy nagyfröccsöt a helyi fuvarosokkal, aztán alkudjon a helyi kofákkal!”) Mindehhez a Népszínház utca páratlan adottságokkal rendelkezik: az EMKE-t köti össze a nemzeti sírkerttel, s útba esik a Teleki téri piac is, amiből másutt már régen világraszóló mutatványt csináltak volna.A hátrányok előnnyé formálása nagyobb léptékekben is megkísérelhető, a „gettósodás” okos várospolitikával operálva hallatlan érték is lehet. A városfejlesztésre mindig ösztönzőleg, megtermékenyítőleg hat az idegen elem – Budapest pedig, köztudott, London után a legnagyobb összefüggő zsidó közösséggel rendelkezett. A Kazinczy utca, Síp utca és környéke ma is páratlan kulturális és civilizációs érték, amely gyakorlatilag parlagon hever az idegenforgalom szempontjából. Tudatos alakítással – a maga etnokulturális világával, éttermeivel, vallási kultuszhelyeivel – a budapesti „Jewish Town”, a főváros egyik büszkesége lehetne, s ez a metamorfózis a történelmi sebek begyógyításában is segítene. S mint ahogy mára a „China Town” attrakciója is úgyszólván kötelező látványossága már egy nagyvárosnak, fontolóra lehetne venni egy kifejezetten „pozitív skanzenként” funkcionáló „Gipsy Town” létrehozását is, a világszerte érdeklődést keltő cigány folklórra és muzsikára alapozva.Mindezek persze csak szerény javaslatok a remélt nagy városvízió „aprópénzre váltásához”. Lehetne Budapest-vízió (mint egyes urbanisták tréfásan javasolják) az is, hogy váljék a város egyetlen nagy shopping centerré, fedett óriásplazává – csakhogy a bevásárlóközpont csupán a város terepasztal-karikatúrája, amelyet kisvasutazás közben talán élvezünk, komoly életre viszont alkalmatlan. A kapuváros-koncepció pedig már csak azért is megfontolandó volna, mert Budapest nem tehet úgy, mintha a semmiben lebegne, s nem volna körülötte egy Magyarország meg egy Európa – a terepasztalon túl is van élet.