Konzervatív esélyek

Kétség sem fér hozzá: a zsidó kisebbség és a nem zsidó többség viszonya, a közöttük kialakuló feszültségek és konfliktusok a lehető legbonyolultabb, az idők homályába visszanyúló história részét alkotják. A tengerikígyó hosszúságú, szétágazó történet már az ókorban megkezdődött, s közel két évezreden át, olykor véres üldözés formájában, vallási köntösben jelentkezett. Új korszak kezdődött a felvilágosodással és a zsidó emancipációval, amikor kialakultak a modern értelemben vett nemzeti államok és a nacionalizmusok. Az új, polgárosodó társadalmakban a nem zsidó többséggel egyenlő jogok és kötelezettségek birtokában a zsidók gyorsan beilleszkedtek, s szinte minden téren kiemelkedő eredményeket értek el, kollektív sikertörténetet produkáltak.A XIX. század utolsó évtizedeitől kezdve Európában a „zsidókérdés” olyan áttekinthetetlenül összetett problémakör „hívó szavává” vált, amely a még mindig tovább élő vallási dimenzión túl magában foglalta a politikát is, különös tekintettel a társadalmi egyenlőtlenségekre és az egymással versengő nacionalizmusok konfliktusaira. A laicizálódó nemzetállamokban szinte nem volt olyan kérdés a földreformtól az esztétikáig, a munkások nyomorától a tőzsdekrachokig, a közegészségügytől a nemzeti érzelmekig, amelyet ne lehetett volna összefüggésbe hozni a zsidósággal. Ez közben többféleképpen, szimbolikus népi közösségként, új típusú nacionalizmusként, mentalitásként, kultúraként és vallásként egyaránt meghatározta önmagát, s tagjainak identitásától függően különböző válaszokat adott a politika húsba vágó kihívásaira.Mivel a zsidók a gazdaság és a kultúra minden területén világszerte igyekeztek szerepet vállalni, érthetően arra is törekedtek, hogy polgári jogaikkal élve részt vegyenek az állam igazgatásában, továbbá minden olyan politikai párt szervezésében és működtetésében, amely a tagjai közé fogadta őket. Tény, hogy a baloldali és a liberális pártok, amelyek ideológiájukat elsősorban a szolidaritás és a szabadság eszméjére alapozták, hosszabb időn át rokonszenvesek voltak a zsidó identitást valló vagy valamiképpen ahhoz kötődő csoportoknak. Ennek nem csak az volt az oka, hogy az emancipáció, a társadalmi reformok, valamint a gazdaság eredményeinek igazságos elosztása, azaz a szocializmus eredeti eszméje a judaizmushoz közel álló gondolat volt. Jócskán hozzájárult az is, hogy 1945 előtt az európai jobboldali nacionalista pártok a zsidósággal, annak „kozmopolita” törekvéseivel szemben határozták meg magukat, s hajlottak az antiszemitizmusra, annak kompromisszumra kész válfajaitól egészen a tébolyult logikájú, radikális zsidógyűlöletig, amelynek démonikus megtestesítője a baloldal egyenlőségeszményét is kisajátító Hitler volt.Ilyen körülmények között alakult ki Európában századunk folyamán a zsidó származású politikusok „túlreprezentációja” a baloldali és a liberális pártokban, mozgalmakban, ami a húszas–harmincas években érvként szolgált az antiszemiták számára, s a nácizmus terjeszkedésével szembesülve felértékelte a kelet-európai zsidóság megmaradásának utolsó esélyét jelentő kommunizmust, illetve a Szovjetuniót. A harmincas években a baloldaliság valóságos valláspótlékká vált a létében fenyegetett európai zsidóság egy részének. A rövid ideig fennállt, Hitler megállításában haszontalannak bizonyult, végül pedig rútul elárult antifasiszta népfront és a spanyol polgárháború jócskán hozzájárult az „érzelmi baloldaliság” kialakításához.Eltérő, de nem teljesen különböző volt a helyzet Amerikában, amely a XIX. század második felében sorozatos hullámokban fogadta be előbb a német, majd a kelet-európai zsidóság tömegeit. A megalapításától szövetségi rendszerű Egyesült Államok alkotmánya sohasem ismerte az államvallás fogalmát. Nem meglepő, hogy az USA-ban 1918-ig jószerivel nem létezett antiszemitizmus, s a zsidó szervezetek nem a már ott élő zsidók jogainak védelmére, hanem az új bevándorlók megsegítésére jöttek létre. Ilyen volt az 1906-ban alapított AJC (American Jewish Comittee), amelynek első elnöke, Louis Marshall utóbb a politikai küzdelemtől sem riadt vissza. Amikor az oroszországi polgárháború idején Amerikában is elterjedt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című szennyirat, felvette a harcot az antiszemita autókirállyal, Henry Forddal. Az ő Dearnborn Independent című újságja aktív szerepet vállalt a zsidógyűlölet terjesztésében, amelyhez a befolyása csúcsán álló déli Ku-Klux-Klan is lelkesen csatlakozott. Az AJC sikeresen mozgósította az amerikai zsidó értelmiséget, és 1926-ban sikerült is nézeteinek visszavonására kényszerítenie Fordot. A szervezet az 1933-tól, Hitler hatalomra jutásától újra feltámadó amerikai antiszemita kampány megfékezésében is jelentős szerepet játszott.Erre az időszakra azonban az amerikai zsidó értelmiség az európait jó néhány évtizeddel követve „a baloldal uszályába került”: határozottan rokonszenvezett a szakszervezetekkel, a déli polgárjogi mozgalmakkal és a kommunizmussal. A harmincas évek második felében azonban figyelemre méltó szakadás következett be a soraiban, amely éppen az AJC rangos folyóiratához, a Commentaryhoz kötődött. Sajátos módon a Szovjetunióval szakító zsidó értelmiség meghatározó része előzőleg trockista volt, őszintén hitt a világforradalomban, s a harmincas években ez a meggyőződése állította szembe Sztálinnal. Ismeretes, hogy Trockij élesen ellenezte a második világháború közvetlen előzményének számító Molotov–Ribbentrop-paktumot. Álláspontja New Yorkban igen népszerű volt, Mexikóban történt meggyilkolása pedig csak elmélyítette a Szovjetunió politikája iránti ellenszenvet, amely abban az időben is fennmaradt, amikor a hatalmas ország az USA szövetségese volt a tengelyhatalmak ellen vívott második világháborúban.A Commentary szerkesztője, Elliot Cohen a hidegháború kezdetén a volt trockista Irving Kristol közreműködésével megszervezte a Kulturális Szabadság Bizottságát (Comittee for Cultural Freedom), amely Sztálin ellen mozgósította az amerikai zsidó értelmiséget. Megjegyzendő, hogy a folyóiratban 1946 végén elítélő cikk jelent meg a nürnbergi perről, amely annak idején nagy felzúdulást keltett. Az írás szerzője arra az álláspontra helyezkedett, hogy Sztálin vérbírájának, a számos nép „áttelepítésében” bűnrészes Visinszkijnek nincs joga a náci tömeggyilkosok felett ítélkezni. Nem meglepő, hogy a bomladozó antifasiszta szövetség nevében végrehajtott felelősségre vonás nem világított rá az Endlösungra, a zsidók ellen folytatott titkos megsemmisítő háborúra, hiszen a Göring és társai ellen emelt vád első pontja „a béke elleni agresszió” volt. (A zsidó nép irtása valódi dimenziói csak Eichmann 1961-es jeruzsálemi pere után kezdtek ismertté válni.)Az AJC és a Commentary kezdettől fogva támogatta Izraelt, fontos szerepet játszott a hidegháborúban. A zsidó származású, kommunista Julius és Ethel Rosenberg elleni kémper alkalmával az amerikai zsidóságnak lehetősége nyílt rá, hogy bizonyítsa hazafiságát. Az ügyet New Yorkban tárgyalták; a bíró, Irving R. Kaufman, az ügyészekhez és az ügyvédekhez hasonlóan, zsidó volt. A per üzenete világos volt: az amerikai zsidó közösség elítéli a sztálini titkosszolgálat kémeit.Joseph McCarthy szenátor bukása után is baloldali liberálisokra és jobboldali konzervatívokra oszlott az amerikai zsidóság. Többségben maradtak az előbbiek, akik a Demokrata Párttal és a polgárjogi mozgalmakkal rokonszenveztek, mások viszont – mint a gazdaságilag legsikeresebb kisebbség tagjai – a republikánusokhoz húztak, mert érdekük fűződött a rend és a stabilitás megőrzéséhez. A Commentary az utóbbi csoport orgánuma maradt, s új szerkesztője, az íróként is jeleskedő Norman Podhoretz 1961-ben nagy visszhangot keltő konferenciát rendezett Zsidóság és fiatalabb értelmiségiek címmel. Ezen olyan jelentős írók és kritikusok vettek részt, mint Lionel Trilling, Clement Greenberg vagy Isaac Rosenberg, s a kibontakozó vitához hozzászólt az amerikai zsidó irodalom élő klasszikusa, Henry Roth is.Norman Podhoretz 1963-ban közölte nagy visszhangot kiváltó tanulmányát Az én négerproblémám – és a mienk címmel. Ebben felvetette, hogy az USA négerkérdését csak a fehér és a fekete emberfajta teljes öszszeolvadása oldhatja meg, s a maga részéről atyai áldásáról biztosította leányait, amennyiben feketékhez akarnának feleségül menni. Az írást, mivel első olvasatra a zsidó nép beolvadását propagálta, szinte minden amerikai zsinagóga szószékéről elítélték, holott a Swift gúnyos humorát felelevenítő szerző csak a pozitív diszkrimináció ellentmondásaira kívánta felhívni a figyelmet.A nyolcvanas években a Konzervatív Párttal rokonszenvező Commentary – Norman Podhoretz szerkesztésében – számos, a baloldali liberálisok szemében tabunak számító témát vetett fel, különös tekintettel arra, hogy a fekete kisebbség gazdasági és kulturális emancipációjához fűzött remények az erre a célra fordított óriási összegek ellenére sem váltak be, ugyanakkor más kisebbségek, a feministák és a homoszexuálisok is „benyújtották a számlát” a kormányzatnak. Egyidejűleg az elégedetlen feketék körében az antiszemitizmus jelei mutatkoztak, mégpedig nemcsak a „fekete muzulmánok”, hanem az afroamerikai középosztály körében is. Sőt az 1980-ban és 1984-ben fellépő fekete demokrata elnökjelölt, Jesse Jackson is tett a kampánya során néhány zsidóellenesként felfogható kijelentést.Velük szemben a konzervatív amerikai zsidó értelmiség a Szovjetunióval szembeforduló Ronald Reagent támogatta. A „gonosz birodalmát” sikerrel térdre kényszerítő elnök tanácsadóinak csapatában jelen volt a Commentary több szerzője is. Napjainkban, a kommunista rendszer összeomlása után a konzervatív amerikai zsidó értelmiség továbbra is kisebbségben van, de a pozíciói erősebbek, mint valaha,.Befejezésül ejtsünk néhány szót a zsidó identitás és a politikai meggyőződés hazai viszonyáról is. Hamis és tendenciózus volt az a szélsőséges nacionalista és jobboldali politikai propaganda, amely a magyar zsidóságot a baloldal tántoríthatatlan híveként és szövetségeseként állította be. Elég, ha csak két kiemelkedő, zsidó identitását vállaló személyiséget említünk, akik óvtak attól, hogy a zsidók a kommunisták által manipulált baloldal uszályába kerüljenek. A hitéhez és hazájához egyaránt hű Vázsonyi Vilmos, IV. Károly minisztere, illetve a GYOSZ nagy műveltségű, íróként is kiváló elnöke, Fenyő Miksa képviselte a baloldaltól elhatárolódó zsidó közéleti hagyományt, s mindketten jó kapcsolatokat ápoltak az antiszemitizmust elítélő, ellene fellépő jobboldali politikusokkal.Tény azonban, hogy 1919 és 1945 között a mérsékelt jobboldalnak, a konzervatívoknak kül- és belpolitikai okokból egyaránt korlátozottak voltak a lehetőségeik. Többek között ezért következett be nálunk is a holokauszt kollektív tragédiája, amely ellen egyébként annak idején a baloldali erők sem tettek semmit, csak utólag próbálták politikai céljaikra „hasznosítani” a feldolgozhatatlan traumát, utoljára a Demokratikus Charta tüntetései idején, 1993–94-ben. A magyar zsidó konzervatív hagyomány jeles alakja volt Fábián Béla, aki 1921 és 1939 között tagja volt a magyar parlamentnek. A képviselő 1946-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol 1951-ben az amerikai kongreszszus számára írt jelentést a magyar zsidóság korabeli helyzetéről. Az anyagot Rákosiék zsidóüldözése címmel 1992-ben közölte a budapesti Kommentár ötödik száma. Az amerikai Commentary nyomdokait követő folyóirat hat szám után megszűnt, mert nem részesült támogatásban. Befejezésül idézünk egy részletet Fábián Béla 1951-es helyzetjelentéséből.„A magyar zsidók eleinte nem látták tisztán, hogy »a polgárság felszámolásáról«, az eddig létezett hivatalos politika megerősödéséről vagy egy új, hivatalos antiszemitizmusról van-e szó. Mindenesetre a magántulajdonban lévő üzletek államosítása, mely a nagyvállalatokkal kezdődött, akkor érte el a kis szatócsboltokat, s érintett növekvő számú zsidót, amikor a »cionizmus« elleni támadások megerősödtek. Hosszú megfontolás után a a budapesti zsidó hitközség úgy döntött, hogy kihallgatást kér a miniszterelnöktől, Rákosi Mátyástól. Rákosi a küldöttséget 1949. február 7-én fogadta.»Azért jöttünk, hogy a következő, életfontosságú dolgokat beszéljük meg«, mondta a delegáció egyik tagja: »a városi zsidók gyors elszegényedése, a magyar kommunista párt ellenséges magatartása a zsidók iránt, tekintet nélkül arra, hogy tagjai vagy nem tagjai a pártnak, a kormányzat új, cionizmusellenes politikája és fellépése a zsidók Izraelbe való kivándorlása ellen.«Rákosi feldühödött, a zsidókat hűtlenséggel vádolta, megfenyegette őket, hogy a körülményeik romolhatnak ahelyett, hogy javulnának: »A kormány hamarosan egy tollvonással feloszlatja az összes cionista toborzóirodát, iskolát, szervezetet, illegális felekezeti és nacionalista mozgalmat. Nem tűrjük tovább a cionista machinációkat Magyarországon. Kádár belügyminiszter egyetlen műtéttel meg fogja gyógyítani a zsidókat.«”