Megint a kettős mérce

Martin Walser 1998. október 11-én beszédet mondott abból az alkalomból, hogy a német könyvszakma békedíjjal tüntette ki. Az ünnepi rendezvényen neves politikusok és társadalmi szervezetek vezetői is részt vettek.Walser a beszéd elején kijelentette, hogy nem kíván semleges témákról „békésen” csevegni, inkább irritáló kérdéseket hoz szóba. Megemlítette annak a Kelet-Németország részére kémkedő személynek az esetét, akit a bíróság 12 évi szabadságvesztésre ítélt, megállapítva az indokolásban: az elkövetőt az a szándék vezette, hogy a világbékét megszilárdítsa, ugyanis a NATO brüszszeli központjából ellopott iratokkal azt akarta bizonyítani, hogy a NATO-nak nincsenek agresszív szándékai, ezért a Varsói Szerződés is felhagyhatna agresszív terveivel. Az író nem vitatta a bűncselekmény elkövetését, csak hiányolta a körülmények megváltozása miatt kérvényezett és elutasított államfői kegyelmet. Ezután a német sajtónak a zsidó holokauszttal kapcsolatos publikációs módszereit, a téma aktuálpolitikai céllal történő felhasználását vette célba, és a később óriásira dagadó vita ezekre a kijelentésekre, illetve az értelmezésükre vonatkozott. Ezért elengedhetetlen, hogy néhány passzust teljes terjedelemben ismertessünk.„Nincs olyan komolyan vehető ember, aki tagadná Auschwitzot... mégis, amikor a média naponta elém tárja ezt a múltat, észreveszem, hogy a szégyennek ez a mindennapi felelevenítése védekezésre késztet, és elfordítom a fejem a látványtól. (...) Sokszor az az érzésem, hogy nem az emlékezés érdekében vagy a felejtés ellen lépnek fel, hanem szégyenünket eszközként használják fel aktuális célokból. (...) Félve, de kimondom: Auschwitz nem alkalmas arra, hogy rutinszerű fenyegetésként, bármikor bevethető megfélemlítési eszközként vagy morális bunkóként, akár kötelező gyakorlatként alkalmazzák. A »véleménykatonákkal« szemben ezek az ellenvetéseim, amikor morálpisztolyukkal az írót szolgálatukba kívánják kényszeríteni.” Walser a Berlinbe tervezett holokauszt-emlékművet „futballpálya nagyságú lidércnyomásnak, a szégyen monumentalizálásának” nevezte.A beszédre először Ignatz Bubis, a német zsidók központi tanácsának elnöke reagált, aki maga is jelen volt az ünnepségen. A német DPA hírügynökségnek adott nyilatkozatában „szellemi gyújtogatónak” nevezte Walsert, mondván, a szélsőjobboldali pártok nézeteit hangoztatta beszédében.Ezt követően a német sajtóban hatalmas vita bontakozott ki, amelyben a hozzászólók egyértelműen egyik vagy másik fél mellett álltak ki, kevés olyan cikk és hozzászólás jelent meg, amely egyeztetést kísérelt volna meg a felek között. A vitának újabb lökést adott Bubis beszéde, amelyet a kristályéjszaka 50. évfordulóján mondott el.Beszédében Bubis fenntartotta és bővebben kifejtette korábbi nyilatkozatát a „szellemi gyújtogatásról”. Kifogásolta, hogy Walser nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a német társadalom már „normális” társadalom, és a normalitás fogalmába nem tudja beilleszteni a náci szörnyűségekre való emlékezést.Ezen az ülésen beszédet mondott Roman Herzog államelnök is, aki nem foglalt állást a vitában, de utalt a tájékoztatás felelősségére. Egyeztető szándékkal kapcsolódott a vitába Klaus von Dohnányi szociáldemokrata politikus – Dohnányi Ernő unokája, akinek apját 1944-ben a Hitler elleni összeesküvés kapcsán kivégezték –, aki hangsúlyozta, hogy Bubis – mint az áldozatok oldalán álló személy – nem érezheti át a németekre nehezedő bűntudat terhét, amelyet több mint ötven éve viselnek. Dohnányi egy újabb hozzászólásában olajat öntött a tűzre, amikor kijelentette, hogy ha az adott körülmények között nem a zsidók, hanem mások ellen irányult volna a náci népirtási politika, ők is csak elfordították volna a fejüket.Nem hozott eredményt egy, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) főszerkesztője, Frank Schirrmacher által kezdeményezett televíziós vita sem, ahol, bár mindkét főszereplő részt vett, lényegében fenntartották álláspontjukat.A vitához hozzászólt a Die Zeit hetilap hasábjain Konrád György is. Személyes érintettségének hangsúlyozása mellett elemezte e nehéz kérdés több vonatkozását, Walser megnyilatkozásában kifogásolta, hogy nem nevezett meg médiumokat vagy személyeket, amelyek vagy akik „a morális pisztolyt nekiszegezték”. (Szerintem ezt Walser megtette, elsősorban néhány televíziós szerkesztőre utalva, de valóban nem nevesítette őket. Megnevezte viszont M. Reich Ranicki kritikust, aki legújabb regényében – amelynek helyszíne egy délnémet kisváros, cselekménye 1933 és 1945 között zajlik – azt kifogásolta, hogy nem fordul elő benne Auschwitz neve.) Összefoglalásként megállapítja, hogy jobb lett volna, ha Bubis nem reagál a beszédre, mert „a megemlékezés nem adó, amelyet be lehet hajtani”.A cikkek folytatódtak, mindegyik fél több ezer támogató magánlevélről is beszámolt. A hozzászólások megjelenési helye világosan mutatta az orgánumok elkötelezettségének és olvasótáboruknak az irányultságát. A FAZ-ban a Walsert támogatók bátor és rég várt tettnek minősítették az író megnyilatkozásait, míg a Frankfurter Rundschauban és a szociáldemokrata irányítás alatt álló Die Zeitben Bubist támogató és Walsert nacionalistának minősítő hozzászólásokat is publikáltak. A Suhrkamp kiadó az 1998. október 11. és 1999. július 1. között szerkesztésre alkalmasnak ítélt 215 cikket, hozzászólást tartalmazó kötetben jelentette meg a vitát.Az anyagból kiderül, hogy a Walser mellett felsorakozó német polgári értelmiség nem kíván folyamatosan bűnbánó szerepbe kényszerülni, „normális” politikai viszonyok között élő állampolgárnak tekinti magát, és méltán hivatkozik arra, hogy közel ötven éve demokratikus jogállamban él. Sok hozzászóló hangsúlyozta, hogy az időközben felnőtt két nemzedék már semmiféle felelősséget nem viselhet a történtekért, és a folyamatos szégyenérzés kiváltását szolgáló híradások az ellenérzések felkeltésére alkalmasak. A másik oldal – a hatvannyolcas szellemtől vezérelve – szükségesnek tartja a kérdés napirenden tartását, többek között az erősödő idegengyűlölet és az újnáci mozgalmak miatt. Ezzel összefüggésben egyes hozzászólók a német társadalom „normalitását” is megkérdőjelezték.Van-e aktualitása a vitának Magyarországon? A kötethez Nádas Péter író a Neue Zürcher Zeitung felkérésére írt kommentárt, amelyet az Élet és Irodalom is közölt. Nádas kijelenti, ennél „lehangolóbb és kijózanítóbb” könyvet az utóbbi időben nem olvasott. Szerinte a vita nem arról szólt, amiről kellett volna, mert valójában itt emberjogi (?) problémáról, nevezetesen a németeket Auschwitz miatt terhelő előítéletről van szó, amelynek következtében gyanakvással és megvetéssel kezelik azóta is őket, és amely ellen most már jogosan tiltakozhatnának. A helyzet azonban az, hogy Walser nem ilyen szinten vetette fel a problémát, ő csak a német média egyes képviselőinek módszereit kritizálta. Nyilvánvaló, hogy ezt a kritikát a baloldal magára vette, mivel az úgynevezett antifasiszta vonal kiválóan alkalmas volt mindig arra, hogy a jobboldalt hírbe hozzák az újnáci mozgalmakkal. A hozzászólók zöme így is fogta fel a vitát, és nem érzékelte, hogy mint egy demokratikus állam polgára, rehabilitáltatnia kellene magát a többi európai nép előtt.Ha figyelmünket a hazai viszonyok felé fordítjuk, láthatunk bizonyos hasonlóságokat. A magyar történelem sötét korszakához tartozik a zsidók elleni diszkriminációs jogi intézkedések sora, majd az 1944. március 19. utáni deportálásukhoz nyújtott segítség és a nyilas korszak atrocitásai, amelynek félmillió, többnyire zsidó áldozata volt. A polgári-nemzeti felfogás, amely a történelmi cselekedeteket erkölcsi súllyal ruházza fel, nyilvánvaló szégyenként éli meg az akkor történteket. A liberális-baloldali média ennek a felfogásnak az őszinteségét rendszeresen kétségbe vonja. Ennek egyik leggyakoribb megnyilvánulása az antiszemitizmus vádja. Olyan benyomása van az embernek, hogy egyes újságírók állandó figyelőszolgálatban vannak, nagyítóval vizsgálják a konzervatív felfogású írók, a jelenlegi kormánypárti politikusok megnyilatkozásait, hogy kimutathassák a rejtett vagy lappangó antiszemitizmus csíráit. A legtöbb esetben ezek nem antiszemita kijelentések, hanem szövegek, amelyek alkalmasak lehetnek ilyen értelmezésre. A magyar „morálkatonák pisztolyába” ez a töltény illik leginkább, az utántöltés pedig folyamatos. A kettős mérce itt is működik: ha egy polgári politikus „zsidókérdést” említ, akkor hatalmas sajtókampány indul, ha egy liberális író könyvet jelentet meg A zsidókérdés Magyarországon címmel, akkor ez természetes megnevezés.