Színpad és kínpad

Nem is olyan régen beszélgettem Hubay Miklóssal, honi drámaírásunk doyenjével. Bölcs ember véleménye mindig megszívlelendő, magabiztos hebrencseknek legalábbis elgondolkodtató. Hubay mester, aki túl van harminc bemutatott drámán, hazai és nemzetközi sikereken, aggódva figyeli a Nemzeti-szappanoperát. Szenvedélytől fűtött hangja hitelesítette véleményét: az egész cégekről, tervekről, helyszínekről, vállalkozásokról szól, magyarán pénzről, de senkinek sem jut eszébe a nemzeti eszme. Először ezt kellene megfogalmazni. Mit is jelent ma a katarzis, a cselekmény, a gondolat? S majd ha e kérdésekre érvényes válaszokat adunk, akkor jöjjön az épület. Nem azon múlik, hol, hanem azon, hogyan játszik majd a reménybeli társulat. Végül a tisztességben megőszült író hozzátette: jönni fog majd néhány fiatal, öt-hat eredeti tehetség, aki tudja, mit akar, és egy dohos pincébe húzódva majd ők megcsinálják a Nemzetit.Hubay Miklós költői kérdéssorára a dráma, jelesül a magyar dráma – amelyet a mai napon illenék ünnepelnünk – adhat érvényes választ. Hazai színházi életünk az úgynevezett polgári színjátszás fél évszázada rozsdálló bilincseiben vergődik, még sincs korunknak Molnár Ference. Az úgynevezett szakma ahelyett, hogy ennek a furcsa jelenségnek a nyomába eredne, elleplezi gondjait. A legújabb lepel neve struktúraváltás. (A gyakorlatban majd lehull néhány színidirektor feje, hogy helyette kevésbé deres halántékú fők vigyoroghassanak a csonkán maradt nyakakon.)Kedvelt taktikája a színházi guruknak az is, hogy még idejekorán elveszik a kedvét a lelkes tollforgatóknak. Állításuk szerint a drámaírás olyan szakma, amelyet értő módon csupán az képes művelni, aki tisztában van az előadások létrejöttének titkaival. Érdekes, verset vagy prózát bátran írhat az is, aki sem iskolapadban, sem szerkesztőségben nem tanulta a mesterség kanonizált fogásait. Ezzel szemben Bécsy Tamás joggal mutatott rá, hogy nagy nemzeti drámáinkat színjátszáshoz nem értők vetették papírra.Vigasztalan helyzetnek tetszik az is, hogy szépirodalmi közéletünknek nem nagyon akaródzik soraiba engedni színműírókat. Elfogadott szerző abból válhat, aki már egyéb területen bizonyított. Azt követően bocsánatos bűnként kacérkodhat a drámával. Talán az sem véletlen, hogy igencsak ritkán lát napvilágot színpadi szövegeket tartalmazó kötet.Természetesen kiírnak ösztöndíjakat, pályázatokat, ám a díjnyertes munkák valami rejtélyes okból mégsem kerülnek színpadra. Hiába kaptak jelentős támogatást teátrumaink annak fejében, hogy honi szerző művét műsorukra tűzzék, ugyanis a pénzt sorra-rendre Az ember tragédiájának bemutatójára fordították. Olyan ez, mint a kereskedelmi televíziók szerkesztése: ott is kizárólag az a műsor kap képernyőt, amelyik már bizonyítottan sikeres (ebben az esetben természetesen külhonban). Így érthető, miért pincékből és padlásokból kialakított játszóhelyeken, s nem a nagyszínházak tágas színpadán találkozhatunk magyar drámával. Ezeken a helyeken nyilván kisebb a reszkír.Az a szerencsés (vagy éppen szerencsétlen) szerző, aki megéri, hogy művének bemutatóján felgördül a függöny, még maga sem tudja, miféle ördögi mókuskerékbe került, ugyanis e szép pillanattól kezdve sorban írhatja az idejétmúlt színjátszásunk igényeit kiszolgáló műveit. Holott éppen az új formákat kereső, a jelenkorra érvényes választ adni képes szövegek nyomán zárkózhatna fel a magyar színjátszás Európához.