Tíz éve szabadon

Immáron tíz éve annak, hogy felbomlott a kétpólusú világrend,a Szovjetunió vezette kommunista tábor darabjaira hullott, s a táborhoz korábban tartozó országok egytől egyig elindultak a demokratizálódásirányába. Immáron tíz éve annak, hogy Magyarországon hosszú évtizedek után újra szabad választásokat tartottak, amelyek eredményekénta parlamentáris demokrácia intézményei nagy lendülettel működni kezdtek.Tíz év történelmileg nem nagy idő, mégis az első olyan korszakhatár, amikor már érdemes mérleget vonni. Vajon azok a vadonatúj demokráciák, amelyek létrejöttek a közép- és kelet-európai posztkommunista országokban, mennyire bizonyultak stabilnak? Van-e már garancia arra, hogy biztatóak a jelek a tekintetben, hogy a demokratizálódás visszafordíthatatlan a régióban, s lassacskán konszolidálódnak ezek az új rendszerek? Másképpen fogalmazva: tíz év után mi a garancia arra, hogy a szabadság nem fordul vissza rabságba, a demokrácia diktatúrába, avagy valamilyen autoriter típusú rendszerbe? Szabadok lettünk tehát, de hogyan maradhatunk továbbra is szabadok?E kérdések megválaszolásához ezúttal a nemzetközi politikatudomány fenti témában elért kutatási eredményére és következtetéseire támaszkodom. A következőkben tehát sorra veszem a szakirodalom legfontosabb megállapításait, s ebből kiindulva igyekszem válaszolni.Induljunk ki Samuel Huntington rendszerezéséből (The Third Wawe. Democratisation in the Late Twentieth Century, Oklahoma, 1991), aki a világtörténelem három nagy demokratizációs hullámát különbözteti meg. Az első eddig a leghosszabb intervallum, hiszen gyökereit a francia és amerikai forradalom hordozza, s egy lassan felerősödő folyamat eredményeként csúcspontját az első világháború utáni években érte el. Utána – a két világháború közötti időszakban – visszarendeződés következett be (hiszen ez a fasiszta és katonai diktatúrák kora), hogy a második világháború után elinduljon a második demokratizációs hullám. A győztes hatalmak felügyelete alatt Nyugat-Németországban, Olaszországban, Ausztriában és Japánban határozott, egyértelmű demokratizáció indult el, s mai szemmel bátran mondhatjuk: ez a fejezet visszafordíthatatlannak bizonyult az említett országokban.A harmadik, minket is érintő demokratizációs hullám az 1970-es években kezdődött, mégpedig először Portugáliában (1974), Görögországban (1974) és Spanyolországban (1975). Ez a hullám az 1980-as években folytatódott, méghozzá több latin-amerikai egyszemélyi, katonai diktatúra felbomlásával, illetve Kelet-Ázsiában, egészen konkrétan Dél-Koreában, Thaiföldön, Tajvanon és a Fülöp-szigeteken. Kétségtelen azonban, hogy ez a harmadik hullám különlegesen erőteljessé az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején vált, amikor is megtörtént a Szovjetunió szétbomlása, a kommunista rendszerek összeomlása.Wolfgang Merkel német politológus összefoglaló igényű munkájában (Systemtransformation, Opladen, 1999) azonban joggal emeli ki, hogy – az általánosan elterjedt vélekedéssel ellentétben – megítélése szerint a közép- és kelet-európai változások a demokratizálódási hullámok egészen specifikus esetét jelentik, s ennyiben akár még egy „negyedik” hullámról is lehetne beszélni. Hogy miért? Azért, mert ez a demokratizáció eddig soha nem látott, különlegesen összetett feladatokat ró a demokratizáló politikai szereplőkre. Eleddig ugyanis egyszer sem fordult elő, hogy az új demokráciákban nem pusztán a demokratikus politikai intézményrendszert kell kiépíteni és hatékonyan működtetni, hanem ezzel egy időben más, nagy súlyú feladatokat is meg kell oldani. Három különlegesen fontos mozzanatot kell itt kiemelni: egyrészt feladat egy új, önálló nemzet létrehozása és az ezzel összefüggő identitásérzet kialakítása, másrészt az állami tervgazdaságból „át kell jutni” a nyugati demokráciákban természetes piacgazdaságba, harmadrészt pedig a civil társadalom, az állampolgárok demokráciába való integrálása is a megoldandó feladatok közé tartozik.Mit jelent mindez? Azt, hogy a rendszerváltó elitre óriási teher nehezedik, hiszen ezeket az önmagukban is „korszakos” súlyú feladatokat egyszerre, egymással időszinkronban kell megoldaniuk: ha bármelyik mozzanat tartósan háttérbe szorulna (például nem alakulna ki egy működőképes piacgazdaság), akkor az egész demokratizációs folyamat kerülne veszélybe. Ebből fakadóan pedig a demokrácia megerősítése, megkérdőjelezhetetlenné tétele ezerszeresen nehezebb feladat, mint amit a korábbi demokratizációs hullámok során az érintett országok elitjeinek meg kellett oldaniuk.Az igazi nagy kérdés tehát az – s elemi érdek, hogy erre válasz is szülessék –, hogyan lehetséges a robbanáshoz hasonló gyorsasággal bevezetett demokratikus működés konszolidálása? Azaz, hogyan válhatunk képessé megkapott szabadságunkat megőrizni, sőt megerősíteni és megkérdőjelezhetetlenné tenni?Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, érdemes megnéznünk, hogy a szakirodalom mit tart döntőnek a diktatúrából a demokráciába történő átmenetről. Ha közelebbről megnézzük, négy elmélet létezik, amelyekből a leginkább a negyedikre kell koncentrálnunk.Elsőként említem a Talcott Parsons nevéhez köthető rendszerelméletet, amely szerint a politikai alrendszer kulcshelyzetű: ha itt megtörténik a változás, akkor ez kihat minden egyéb szféra (alrendszer) működésére is. Eszerint a radikális politikai intézményi reformok „mindent megoldanak”.Másodikként idézném S. M. Lipsetet (Political Man, Baltimore, 1959–1981), aki szerint tartósan nem létezik demokrácia, ha nem sikerül a szegénységet és az alulfejlettséget legyőzni – azaz a modernizációs és civilizációs vívmányok megléte az alapvető feladat.Harmadikként említendő a kultúraelmélet, amely főként S. Huntington 1983-ban kiadott, The Clash of Civilisations (A kultúrák harca) című művében fogalmazódik meg. Eszerint a civilizációk avagy kultúrák közül a nem szekularizáltak nem alkalmasak a demokráciára, erre csak a nyugati országok kultúrája alkalmas.Végül – de egyáltalán nem utolsósorban – az aktorelméletet fontos megismerni. Ezen megközelítés szerint az egész demokratizációs folyamat szempontjából a cselekvőknek, a rendszerváltó politikai elitcsoportoknak van kimagaslóan fontos, sőt döntő szerepük. Ezt a nézetet képviselik a mai átmenetirodalom legtekintélyesebb szerzői: O’Donnell, Schmitter és Whitehead (Transition from Authotarian Rule: Comparative Perspectives, Baltimore, 1986), illetve Juan Linz és Alfred Stefan (Problems of Democratic Transition and Consolidation: Southern Europe, South America and Post-Communist Europe, Baltimore, 1996).De mégis, mi a magyarázata annak, hogy amikor az új demokráciák konszolidálódásáról van szó, akkor a legjelesebb szerzők nem a „hagyományos” intézményi-strukturális körülményeket hangsúlyozzák, hanem a szereplők – ha tetszik, szubjektív – szándékait, mérlegeléseit és akaratát? Kellően „tudományos” szempont ez?Azt kell mondanunk: a legteljesebb mértékben. Ugyanis Közép- és Kelet-Európában az átmenet, a demokratizáció esélye nem hosszas intézményi és strukturális átalakulások eredményeként jött létre, hanem ez az esély kívülről és felülről jött, a Szovjetunión belül elindult változások következményeképp. Sem Magyarország, sem a többi „csatlós” ország nem volt erre igazán felkészülve; a „delegált demokrácia” (O’Donnell) lényege éppen az volt, hogy a demokratikus intézményrendszert egy csapásra, a volt kommunista pártok reformszárnyai és az ellenzéki elitcsoportok tárgyalásos megbeszéléseinek eredményeképpen egyszerűen bevezették. Márpedig ha egy politikai rendszer nincs hosszú, alapozó erejű gazdasági-társadalmi folyamatok által „szervesítve”, hanem egyszer csak „bevezetődik” – mégpedig szervetlenül –, akkor valóban döntővé válik az aktorok, a politikai cselekvők szándéka, hiszen csak ők lehetnek azok, akik egy, bár pozitív, de mégiscsak felülről érkezett politikai intézményrendszert „honosítanak” az adott országban. Hiszen a felkészületlen társadalommal, az emberekkel el kell fogadtatniuk az új rendszert, sőt integrálniuk is kell az embereket a politikai intézményekbe, ezáltal megteremtve a demokrácia tartós legitimációját.De nézzük akkor: ebből a megközelítésből kiindulva vajon milyen javaslatokat, elképzeléseket fogadnak meg a szakírók a politikai elitcsoportok számára a demokrácia konszolidálása érdekében? Merkel is, mások is abból a paradox helyzetből indulnak ki, hogy mivel a demokratikus működésnek nincs hagyománya, normarendje, amihez a politikai cselekvéseket igazítani lehetne, az elitcsoportok (pártok) által felállított szabályok maguk is vita és konfliktusok tárgyát képezik, s ezért igen nehezen alakul ki az egyes intézmények, sőt politikai alapintézmények szükséges, kölcsönös tisztelete.Ebből kiindulva fogalmazza meg O’Donnell és Schmitter azt, hogy a politikai konfliktusok kordában tartása, „visszafogása” nélkülözhetetlen a demokrácia konszolidációjához, s ezt csak és kizárólag a politika vezérszereplői tudják megvalósítani. Linz és Stefan pedig azt hangsúlyozza, hogy az elitek (pártok) közötti minimálkonszenzus elkerülhetetlen (elite settlement), s szükséges az egymás alapcéljai közötti közeledés is (elite convergence).Mindez különösen érthetővé válik akkor, ha idézzük David Easton klaszszikus gondolatát (A Systems Analysis of Political Life, New York, 1965) arról, hogy hogyan épül fel egy demokratikus nemzetközösség. Eszerint az „alap” mindenkor egy politikai közösség, amelyet a nemzeti összetartás tudata tart össze – enélkül nincs tartós intézményi rend. Erre a közösségi tudatra épül fel a politikai intézményrendszer, az alkotmányos rend, s harmadikként mindezekre épül a politikai aktorok világa, a pártok, érdekszervezetek, kamarák stb. tevékenysége. S gondoljunk bele: az új közép- és kelet-európai demokráciákban s így Magyarországon is éppen az „alap”, a nemzeti identitástudatra épülő politikai közösség hiányzik leginkább, miközben intézményi rend már van, és különösen erőteljesek az aktorok. Márpedig ahhoz, hogy létrejöjjön a demokrácia hiányzó talapzata, a demokratikus politikai kultúrára épülő politikai közösség, a politikai elitcsoportoknak óriási erőfeszítéseket kell tenniük.Aligha kétséges ugyanis: az emberek többségének gazdasági, szociális helyzetében bekövetkező elkerülhetetlen visszaesése, a válságkezelő sokkterápia negatív hatásai (munkanélküliség stb.) csak az országot irányító politikai elit közösségképző, ha tetszik, példamutató cselekvése által ellensúlyozhatók.Nem kétséges tehát, hogy a közép- és kelet-európai politikai elit – s így a hazai politikai elitcsoportok is – nagy szabadsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a tíz éve megnyert szabadságot elkótyavetyéljék, avagy véglegessé és visszafordíthatatlanná tegyék.Az átmenet-szakirodalom nemzetközi és hazai szakértőit azonban feltétlenül tanulmányozni kell. Éppen ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet a XX. Század Intézet által szervezendő, az új demokráciák problémáival, stabilizálódásával és konszolidációjával foglalkozó nemzetközi konferencia, amelyen világhírű politológusok és történészek igyekeznek választ adni a fent taglalt kérdésekre. A konferencián, amelyhez fogható léptékűt még alig-alig szerveztek Magyarországon, körülbelül 50 külföldi és 15-20 hazai kutató mondja el gondolatait, többek között a fent is említett Schmitter, Merkel, Linz, Whitehead – és még sok-sok jelentős tudós. A konferencia 2000. október 31. és november 2. között lesz Budapesten, a nyitó előadást Z. Brezinski, Carter volt amerikai elnök akkori főtanácsadója tartja.