Az utolsó előtti konzervatív

Tíz évvel ezelőtt, 1990. december 19-én halt meg a század legjelentősebb brit politikai gondolkodója, Michael Joseph Oakeshott. Szép kort ért meg – 1901. december 11-én született –, mint példaképe, Thomas Hobbes.Édesanyja London vikáriusának a lánya volt, apja pedig postamester Newcastle-ben. Noha a papa agnosztikus volt, G. B. Shaw barátja, a családban élt az anglikán szellem. Oakeshott egész életében eljárt az anglikán istentiszteletekre. Számára a vallás a nem dogmatikus anglikanizmus volt, amelynek több köze van az erkölcshöz és az esztétikához, mint a teológiához. Emellett életmódot, szokáserkölcsöt jelentett: Az „általános életvezetésünk és a vallásunk elválaszthatatlan... a vallás maga életmód. Minden vallás életmód, és a mi vallásunk a mi életmódunk.”Oakeshott 1919-től tanult történelmet a cambridge-i Gonville and Caius College-ben; a húszas években kétszer is járt Németországban, Marburgban és Tübingenben. Heideggert hallgatott, és itt ismerkedett meg Nietzsche és Burckhardt írásaival. A diplomája megszerzését követően a lythami St. Anne gimnáziumban tanított, majd 1927-től az említett college fellow-ja lett. Noha a háború kitöréséig itt tanított, és ekkor volt Cambridge-ben Wittgenstein is, kapcsolatuknak nincs nyoma gondolataik bármilyen hasonlósága ellenére sem.Első két önálló publikációja, valamint számtalan vallási tárgyú recenziója mutatja, hogy kezdetben erősen érdekelte a vallás. Eleinte teológiai végzettséget akart szerezni. Egy magánlevélben azt írta, hogy Szent Ágostont és Montaigne-t tartja a legfontosabb gondolkodóknak. Magát augusztiniánus kereszténynek tartotta, ami tükröződött politikai gondolkodásában, és jól illeszkedett Montaigne szkeptikus katolicizmusához. Montaigne-hez hasonlóan ő is viszolygott a politikai és kulturális újításoktól, jobban kedvelte a megörökölt hagyomány lassú változását. Montaigne-től nemcsak gondolatokat tanult Oakeshott, hanem stílusa, az értekező esszé is nagyrészt tőle eredeztethető. Szent Ágostonhoz hasonlóan pedig kora pelagiánus (a megváltást az e világi életben remélő) és gnosztikus (a tudás révén sejtő) eretnekei ellen küzdött.Ezek a háború előtti írásai erős idealista hatást mutatnak. Oakeshott fiatalkora a brit és a német idealizmus, elsősorban Hegel és F. H. Bradley hatása alatt telt el. Ennek nyomait olvashatjuk a The Authority of State-ben (1929), illetve e korai korszaka legfontosabb és későbbi írásaiban is visszaköszönő művében, az 1933-ban megjelent Experience and Its Modes-ban. Ennek kiadása után politikai érdeklődése egyre növekedett, és eltávolodott a brit idealista gondolkodástól. A Leo Strauss Hobbes-elemzéséről írt recenziója, valamint az 1939-ben kiadott, a kor legfontosabb politikai irányzatait bemutató könyve – The Social and Political Doctrines of Contemporary Europe – mutatják e változást.1939-ben bevonult katonának; patrióta volt: „Számomra a patriotizmus az a motívum, amelyik minden cselekedetünkben vezet minket. És ez a motívum ural minket, amennyiben valóban az államunk igazi tagjai vagyunk. A tagságunk arányos annak erősségével, amennyire felismerjük e motívumot, és e szerint élünk. Ebben az értelemben... a patriotizmus minden erkölcs alapja... Nem utasíthatjuk el annak elismerését, hogy van valami valóságos az országunk és vidékünk erős szeretetében, amely oly nagy szerepet játszik legtöbbünk életében.” A Második Kanadai Hadseregben szolgált, némettudását egészen a háború végéig hasznosította hírszerzőként a brit hadseregben, szemben például a kortárs kritikai és antifasiszta frankfurti szociológusokkal. E katonai tapasztalatból eredhetett háború utáni írásainak két fő témája: pusztán a technikai tudás nem elegendő az értelmes cselekvéshez, és a katonai szervezet csak egy célra irányul, ezért nem alkalmas a békebeli élet megszervezésére, a kollektivizmus pedig háborús jellegű. A háború egységet szül, ezért akarja fenntartani a kollektivista politika a háborús állapotokat, a mozgósítást, ami ellentétes az Oakeshott eszményét jelentő törvény uralmával. 1945-től ugyanis az Attlee-féle labourista kormányzat uralta Nagy-Britanniát és vele a jóléti államot kiépítő „központi tervezés” és „társadalommérnökség” politikája, amit Oakeshott a háborús viszonyok meghosszabbításának tartott. Világháború utáni írásainak meghatározó problémája az, miképpen lehetne megőrizni vagy helyreállítani az egyén szabadságát és a kormányzat, a törvény tekintélyét.A háború utáni évben kiadta Hobbes Leviatánját. A hozzá írt előszó azóta is az egyik legmarkánsabb Hobbes-értelmezés. A következő évben megalapította a Cambridge Journalt, amely 1952-ig jelent meg. Háború utáni fontos írásainak jelentős része itt jelent meg először. 1949 és 1951 között az oxfordi Nuffield College-ben tanított, 1950-ben kinevezték a London School of Economics and Political Science (LSE) politikafilozófia-professzorának. 1951-ben mondta el székfoglaló beszédét, a Politikai képzést, amely, akárcsak Oakeshott kinevezése, igen nagy feltűnést keltett. Elődje az LSE-n ugyanis két szocialista, Harold Laski és Graham Walles volt, és maga az LSE még erősen viselte alapítója, Sidney és Beatrice Webb munkáspárti szellemét. Márpedig 1951-ig Oakeshott már publikált jó néhány írást, amelyben elsősorban kora munkáspárti politikáját és a politika szocialista eszményeit bírálta, köztük a tudományos tervezést, az ideológiák követését. Az LSE pedig ekkor erősen az alapítói szándéka szerinti politikai technikusok képzésére törekedett, akik nem az embereket kormányozzák, hanem a dolgokat igazgatják tudományos törvények segítségével. Oakeshott írásai szerint azonban az állítólag értékmentes tudomány magyarázatai csak maszkok, hogy elfedjék a politika szükségszerű kontingenciáját.Székfoglaló beszéde csak növelte a baloldali társadalom és technokrata környezete mérgét. Oakeshott filozófiai stílusának lényeges része a képek alkotása – például a politika hajózásként való ábrázolása, amely képet a székfoglaló beszédében használta. A közönség olyan racionális témák tárgyalását várta tőle, mint szabadság, igazságosság, egyenlőség, amelyek vezérlő csillagokként használhatók. A „mi a teendő?” kérdésre Oakeshott kétségbeejtő választ adott: a hagyomány sugalmazásainak keresése. A racionalista elvárások szerint a jó politika a jó (racionálisan igazolt) alapelvek megvalósítása, és ami nem ilyen racionalista elvek megvalósítása, az csak az irracionalitás, előítéletek, babona, kapzsiság, mohóság követése. Oakeshott azonban félresöpörte a racionális alapelveket. Arról beszélt, hogy azok a navigációs eszközök, amelyekben eddig bíztak, értéktelen kacatok, a tájékozódásra mindenképpen alkalmatlanok, és a helyzet reménytelen, mert a tudományos politika és racionalizmus tökélyt kereső és ígérő mérge miatt Európa értéktelennek tekinti legfontosabb kincseit: hagyományát, szokásait. Az európaiak elfelejtették élvezni a saját kertjüket.Oakeshott eljárt a tory professzorok és újságírók találkozóira, s életmódja feltűnően távol állt a baloldali értelmiségétől. Már cambridge-i éveiben ismert volt eleganciájáról, versenylovat tartott, és sportkocsival közlekedett. Életmódja inkább egy vidéki gentlemané volt, mintsem egy baloldali egyetemi értelmiségié. Tory dandy volt, a kényelmes kopottságot jobban szerette, mint a hivalkodó nagyravágyást. A radikális demagógot, az értelmiségi racionalistát és a törekvő demokratát nem kedvelte; állandóan figyelmeztette az emberiséget, hogy inkább alázatos legyen, mint lázadó. Szkeptikus konzervativizmusát azonban nehéz lefordítani programszerű tevékenységre. Írásainak visszatérő fontos állítása, hogy a magyarázatot meg kell különböztetni a cselekvési – vallási, erkölcsi vagy politikai – javaslattól. Szerinte nem a filozófiának kell megerősítenie a konzervatív politikát, mivel a filozófia semmilyen politikát nem erősíthet meg. A filozófia sosem ideológia, nem normatív, nem tudja eldönteni, mit tegyünk, hogyan éljünk. A filozófiából semmilyen politika vagy program nem vezethető le.1962-ben jelent meg a háború utáni írásainak egy részét tartalmazó Rationalism in Politics – magyar kiadása várható a közeljövőben Politikai racionalizmus címmel –, amely meghozta számára az igazi ismertséget. 1968-ban vonult nyugdíjba, de még sokáig vezette politikafilozófiai szemináriumát. 1975-ben kiadott két fontos esszégyűjteményt, az On Human Conduct és az On History and Other Essays címűt. Az Experience and Its Modes mellett az On Human Conduct a másik szisztematikus írása. Elemzésének tárgya nem a politikai gondolkodás fő témái, hanem maga a „politika”. Az On Human Conduct témájáról írta, hogy az olyan régen vele van, amióta csak az eszét tudja. Itt újrafogalmazta és kidolgozta a konzervatív politizálásról korábban itt-ott már leírtakat, és e könyve tartalmazza a számára fontos témákat: a „civility” nyelvét és gyakorlatát, a hagyományos eljárások iránti vonzalmát, a megváltó politikával és elmélettel szembeni kételyét, a politikai elmélet összekapcsolását a kontingenciával. Az On Human Conduct igyekszik felszámolni egyén és kormányzat, szabadság és tekintély ellentétét, és kritikai mércét állít a kortárs utópikus állam elé.Nem sokkal halála előtt jelent meg az oktatással kapcsolatos írásainak gyűjteménye, a The Voice of Liberal Learning (1989). Soha semmit nem sietett kiadni, így halmozódott fel sok kiadatlan írás élete végére. 1990-ben bekövetkezett halála után tanítványai még három gyűjteményes könyvét adták ki, s ezek közül kettő addig meg nem jelent írásait tartalmazza – Religion, Politics and the Moral Life; Morality and Politics in Modern Europe; The Politics of Faith and the Politics of Scepticism. A még feldolgozás alatt álló Oakeshott-archívum pedig sok meglepetést tartogathat.Oakeshott nem volt olyan viharos hatású, mint a frankfurti iskola tagjai, sem olyan vitatott, mint Rawls, Rorty, Nozick, igaz, ma már működik a Michael Oakeshott Társaság. Iskolát nem teremtett, noha tanítványai a brit gondolkodás fontos alakjai lettek: így az Oakeshott politikafilozófia-képét történetírásba átültető Q. Skinner, a szkepticizmus egyik legismertebb kutatója, Popkin, a tanszékvezetésben őt követő K. Minogue, a Letwin házaspár, Ch. Covell. Oakeshottot, valamint a hozzá talán legközelebb álló két Letwint és Kedourie-t nevezték „LSE-konzervatívoknak”. Életében konzervatívnak tartották, és J. S. Mill mondásának megfelelően – „hülyék pártja” – bántak vele. Halála után azonban meglehetősen fura vita kezd kialakulni körülötte: kié Oakeshott? A baloldal és a szocialisták annyi kritikát kaptak tőle, hogy a vitában komolytalan lenne a részvételük, viszont az általa nem kevésbé bírált liberálisok maguknak igénylik. Ezt a „liberális volt Oakeshott” emberrablást Rorty kezdte, aki a szkeptikus liberalizmus képviselőjének tekinti Oakeshottot, s véleményét elsősorban A költészet hangja az emberiség társalgásában című esszéjére, pontosabban a „társalgás” metaforára alapozta, illetve a törvény uralmáról az On Human Conductban írottakra. Sajátos módon ma már a felvilágosodás bírálata a posztmodern liberalizmus kialakulásával nem jelent feltétlenül konzervativizmust. Mindazonáltal meglehetősen furcsa Rorty érvelése, aki a maga radikális demokrata gondolkodása és Rawls deontológiai individualizmusa mellé helyezi Oakeshottot. Sok mondata van Oakeshottnak, amelyet Burke is leírt, ezzel együtt azonban igaz, hogy Oakeshott sok ponton eltért Burke-től. A kérdés csak az, hogy ha Oakeshott nem Burke reinkarnációja, akkor feltétlenül Rawls–Dworkin–Nozick–Rorty-féle liberálisnak kell-e lennie? Oakeshott cseppet sem kedvelte az emberi jogok eszméjét, és a törvény uralma sem e problémákra adna választ. Ha valami igazán távol állt a gondolkodásától, szkepszisétől, és ami a philosophe-okkal szembeni ellenszenvét igazolta, az Rorty azon igénye, hogy a philosophe mindent mérjen és ítéljen meg, „kulturális döntnök” legyen.Oakeshott elválasztotta a természettörvényben hívő liberális konzervatívokat a szerinte igazi konzervatívoktól, azaz magától, és ez utóbbi szemlélet helyreállítása volt a célja. Bírálatának fő iránya, a racionalista erkölcs és politika részben a totalitárius, részben a jóléti és részben az emberi jogokra, népszuverenitásra, nemzeti önrendelkezésre hivatkozó politika ellen irányult. Elutasított olyan fogalmakat, mint közjó, osztó igazságosság, részvétel, egyenlőség, és a politikát nem az emberi tökéletesedés eszközének tekintette. Ő maga ritkán beszélt a liberalizmusról és a liberálisokról, talán mert túl nagyra értékelte a szabadságot ahhoz, hogy ellenfeleivel öszszekapcsolja. De tanulságos, amit a liberalizmusról ír: a szabadság képmutató embléma lett, és a barátai gyakran jobban veszélyeztetik, mint az ellenségei. „És ezt fontos kimondani a mai Angliában, mert meggondolatlan újságírók és ravasz zsarnokok hatására nagyon könnyen elhisszük, hogy amíg szólásszabadságunk érintetlen marad, addig semmi fontosat nem veszítettünk el – ez egyszerűen nem igaz.” Már 1939-ben azt írta, hogy Európában „a liberalizmus intellektuális uralma hamarosan despotizmussá vált”. Szinte burke-i nyelvet használva a „jakobinizmus filozófiájáról” írt és arról, hogy a liberális demokrata politikája a tömeget csak olyannak szeretné látni, hogy azt visszhangozza, amit tanítottak neki.Oakeshott konzervativizmusa nem neokonzervatív ellenideológia volt, és nem is ellenforradalmi, hanem tisztán forradalomellenes, ugyanis a „konzervatív vérmérsékletű ember... nem hajlik arra, hogy azt gondolja: csak akkor történik valami, ha nagy változások zajlanak, s így nem aggasztja a megújulás hiánya... tudja, hogy valójában nem minden megújulás jelent javulást... Az újítás... melyben nyereség és veszteség... olyan szorosan fonódik össze, hogy roppant nehéz megjósolni a végkifejletet... Következésképpen a kis és korlátozott újításokat többre tartja a nagy és korlátlan újításoknál... a gyors ütemnél jobban szereti a lassút, s időről időre megáll, hogy szemrevételezze a mindenkori következményeket, és végrehajtsa a megfelelő kiigazításokat... könnyelműség az ismert jóról lemondani az ismeretlen jobb kedvéért.” Számára a konzervativizmus a jelen lehetőségeinek élvezetét jelentette: „Minden igazi kényelemhez társul egy bizonyos fokú kopottság.” Ugyanis azt lehet élvezni, amit ismerünk – barátot, családot, szabadságot. A jelen pedig csak azoknak elviselhetetlen, akik nem ismerik a lehetőségeiket.Oakeshott a kortárs amerikai konzervatívokkal szemben azt állította, hogy a konzervativizmus nem feltételezi a természeti törvény hitét. Írásainak visszatérő motívuma a természettörvény létezésének tagadása, azaz annak tagadása, hogy lenne egy, az emberi gyakorlattól (vallástól, erkölcstől, politikától) független mérce, amely alapján a gyakorlatok megítélhetők. Másik üzenete az, hogy a konzerv