Milyen messze van a közelmúlt?

Ha jó iránytűt adunk gyermekeink kezébe, a múlt, a közelmúlt számukra nem fehér vagy fekete, hanem megtörtént események, dokumentált tények, összefüggések értelmezése. A visszajelzésekből ítélve, ilyen iránytű Gereben Ágnes „Antiszemitizmus a Szovjetunióban” című, döbbenetes hatású, átfogó műve. Véletlen lenne, hogy a húszévesek is keresik? Írásunkban megszólal Gereben Ágnes irodalomtörténész, az oktatási miniszter, Pokorni Zoltán, a kötet mai fiataloknak szóló tanulságait elemzi, a magyar zsidóság 1948 utáni, elhallgatott éveiről beszél Raj Tamás főrabbi.Az eddigi olvasói találkozásokon, rendezvényeken voltak e parázs viták, félremagyarázások, ahogyan ennél a témánál nálunk gyakori? – kérdezem Gereben Ágnest tapasztalatairól.– Lehet, hogy csalódni fog, de ilyen szenzációval nem szolgálhatok. Az eltérő nézetű emberek is azt olvassák ki a munkámból, amiről valóban szó van. A tények hatnak rájuk, nem a sémák, az előítéletek. Jó érzés, hogy még a különböző pártok szimpatizánsai sem próbálták napi politikai érdekek szerint felhasználni, amit leírtam.– Tartott ettől?– Megvan a kockázata, annak ellenére, hogy kiindulópontom, szándékom tiszta és egyértelmű. Alapvetően a szovjet rendszernek a mássághoz való, ezen belül a zsidósághoz fűződő viszonyát vizsgáltam. Azt, hogy miként változott ez a viszony hosszú évtizedeken át, mígnem a meghirdetett elvektől gyökeresen ellentétes, hivatalos politika lett belőle. Azt belátom, hogy azzal a szörnyű valósággal, amelyet ez a politika eredményezett, és amelyről beszámolok, még nem mindenki képes szembesülni. Én e tekintetben igen türelmes vagyok. Az elvakultsággal, butasággal szemben viszont a tények, úgy látszik, nem érvek.– Mégpedig?– Mit lehet kezdeni azzal, amikor azt mondják: mivel az orosz antiszemitizmust tárgyalom, tagadom a holokausztot. Mindenütt hangsúlyozom, hogy a holokauszt hatmillió áldozatából minden negyedik, tehát másfél millió ember, szovjet zsidó származású állampolgár volt. A kötet hatszáz oldalából 150 az ő sorsukról szól.– Oroszországban hogyan fogadták a munkáját?– Csak az objektív visszajelzéseket ismerem. Az ottani kutatói társadalom zömét kifejezetten a szakmai jellegű megközelítés jellemzi. Kevéssé ismert nálunk, hogy szellemi és morális téren milyen óriási változások zajlottak le náluk az elmúlt tíz év alatt. Bizonyos tekintetben tanulhatnánk tőlük.– Mi ennek a lényege?– Igen sokan azon értelmiségiek közül, akiknek szülei, nagyszülei a kötelező ideológia értékrendjében nőttek fel, levetették magukról az összes lehetséges „izmust”. Egy olyan tudományos és szakmai alapelv szerint gondolkodnak, amely tényeket közöl, és a tízparancsolat értékrendjénél jobban nem avatkoznak be a vizsgált témába. Azt lehet mondani rájuk, hogy ők a XXI. század modern pozitivista gondolkodói.– Említi az előszóban, hogy munkájához szinte a világ minden pontjáról érkezett segítség. Hogyan történt ez?– Jórészt az internet általi ismeretségekről van szó, némelyik később személyessé vált. Kézről kézre adtak Tel-Avivtól Bostonig, Budapesttől Moszkváig. Sokat segített a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem könyvtára is. Kutatótársaim kérdéseimre önzetlenül, gyorsan válaszoltak. Kifogástalan szakmai összefogásban volt részem, így kellene egymást segíteni az élet más területein is.– Volt-e olyan momentum a kutatásaiban, amelyre sok energiát áldozott, de bizonyított tényként ezúttal nem tudta közölni?– Ilyen az orosz zsidóság deportálásának kérdésköre. Több visszaemlékezés szerint ez napirenden volt. Vannak, akik állítják, hogy készenlétben álltak a vagonok.– Talán nem lehetett puszta képzelgés.– A szándék nem zárható ki. De míg tizenöt szovjetunióbeli nép és a negyven népcsoport deportálását vasúti szállítólevelek, pontos könyvelések, politikai jelentések rögzítik, a zsidóság deportálásával kapcsolatban ilyen dokumentációval nem találkoztam. Nagyon sok minden vár még tisztázásra, s bízom benne, hogy sikerül, hiszen a munkát a Sztálin halálát követő időkkel folytatom.– Mennyit tudott az orosz zsidóság 1945 után a sorsukat érintő döntésekről?– Csak egyetlen példát említenék. A Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőit 1952 augusztusában végezték ki, teljesen titokban. Még a Pravda sem írt róla. A hozzátartozóknak csak négy esztendő múltán szóltak, hogy ugyan ne küldjék már az élelmet, mert nincs kinek...– A kötetében közzétett forrásmunkák jegyzéke külön fejezetet tesz ki. Honnan tört felszínre mindez?– Igaz, hogy immár egymillió zsidó állampolgár távozott a volt Szovjetunióból, ám akik maradtak, tudatosan tették és vasakarattal tárják fel közelmúltuk történelmét. Moszkván kívül több helyütt, még Közép-Ázsiában is, zsidó egyetemek, kutatóintézetek, kiadók működnek, amelyek komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek. Számos orosz–izraeli kiadvány született, rendkívül fontos dokumentumok kapnak nyilvánosságot, felsorolásuk itt, most lehetetlen. Érzékeltetésül: ilyen a Zsidó Antifasiszta Bizottság 1941-től 1948-ig terjedő története, zárt tárgyalásuk és elítéltetésük anyaga. A hétköznapi antiszemitizmust, a kisemberek viselkedését az a gyűjtemény rekonstruálja, amelyet Ilja Ehrenburg lánya adott át a Jad Vasem Intézetnek. Napvilágra kerültek a Politikai Bizottság 1970 és 1978 közötti jegyzőkönyvei arról, hogy engedjék-e kivándorolni a zsidókat vagy sem.– Mit tudhatunk meg a „birodalom” közelmúltjáról, eddig nem használt forrásokból?– Több ezer oldalnyi az a szamizdatmunka, amely a „folyó események krónikája” címet kapta. A kiadványt a krími tatárok hazájukba való visszatéréséért folytatott mozgalma hívta életre. Orosz emberek, értelmiségiek áldozatos tevékenysége szélesítette, tartotta fenn. Indigóval másolták, láncolatszerűen terjesztették. Ha valaki lebukott miatta, többévnyi gulágrabságra ítélték. Ennek tudatában cselekedtek. Noha a füzetekben csupán napi események szerepelnek, értékelés, kommentár nélkül, mégis tökéletesen alkalmas arra, hogy a hatalmas területen folyó eseményeket, például a hatvanas évekbeli belső zavargásokat követni lehessen.– Ennyi kegyetlen tény, esemény ismeretében milyen az érzelmi viszonya az országhoz, a néphez?– Csodálatos embereket, barátokat ismertem meg ott, sokat kaptam tőlük, kultúrájuktól. Nem vagyok híve annak a mélyen erkölcstelen kérdésfeltevésnek, hogy melyik nép szenvedése volt nagyobb, de azt tudom, hogy a kommunista rendszer az orosz néppel tette a legrosszabbat. Amikor ők maguk váltak áldozataivá, milliószámra, és akkor is, amikor az ő nevükben követtek el másokkal szemben szörnyűségeket.A rendszerváltozás előtti években középiskolásoknak tanított történelmet Pokorni Zoltán, oktatási miniszter. Így pontosan tudja, melyek voltak „a fehér foltok”, a „kényes témák”, amelyekkel nem volt ajánlatos foglalkozni.– Jól emlékszem az akkori oktatási miniszter intenciójára: a közelmúlt magyar történelmével nem kell foglalkozni, abba lehet hagyni 1945-nél. Ezt én mélységesen felháborítónak tartottam, s többször kerültem éles szakmai és elvi viták középpontjába. Akkor is az volt a véleményem, hogy ha valamiben, akkor éppen ebben a tanítványaink nagyszülei, szülei által megélt, személyes élményektől is árnyalt történelemben kell a szakavatott segítség, támogatás. A könyv témája azt is jól mintázza, hogy milyen zárt gondolati és tudati kettősségben élt a magyar értelmiség és politika évtizedeken át. Igen jó példaként idézhetőek erre Grósz Károly 1989-es sportcsarnokbeli szavai. Hiszen ő a rendszerváltozást követelő új ellenzéki pártokkal kapcsolatban a fehérterrorral riogatott, magyarán lefasiztázta ezeket a politikai erőket. Szóhasználata azt a világszemléletet tükrözi, amely csak a szocializmus vagy a fasizmus kettősségében volt képes gondolkodni.– A könyv mennyiben kapcsolódik ide?– A megdöbbentő tényeken túl, véleményem szerint arra hívja fel legékesebben a figyelmet, hogy az antiszemitizmus, a xenofóbia, a kisebbségekkel szembeni antidemokratikus fellépés nemcsak a jobboldali, hanem mindenfajta diktatúra jellemzője. Annak a dokumentumrengetegnek, amelyet a szerző összegyűjtött és rendszerezett, különös jelentőséget ad, hogy a tanárok, diákok számára személyessé, átélhetővé teszi az eseményeket.– Nyilván találkozott azzal a nézettel, hogy minek a mai fiatalságot a múlttal terhelni, túl vagyunk már ezen.– Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a számítógépek, a kommunikáció mai szintjén ezek a szörnyűségek nem történhetnek meg. Elég, ha csak a nemrégiben közelünkben folyó balkáni háborúra gondolunk. A CNN-közvetítések jóvoltából akár szinkronitásban is lehettünk az eseményekkel. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az emberi lélek sötét oldalai változatlanul jelen vannak világunkban.– Feltételezem, ez nem jelenti azt, hogy megadjuk magunkat.– A teljes történelmi múlt ismerete, a felismert erkölcsi parancs lehet az a védőfal, gát, amely mindezzel szemben állhat. Ezt a szellemi erőt minden egyes generációban újra és újra fel kell építeni.– Hogyan lehet ezt a szándékot átélhetővé tenni, hiszen annyi negatív hatás éri a fiatalokat.– Úgy gondolom, hogy amikor az áldozatok tömegéről beszélünk vagy írunk, azt úgy kell tenni, hogy abban az egyszeri sorsot, a félbemaradt életet, a pótolhatatlan veszteséget lássák a fiatalok. Ezért volt szívügyem, hogy nem merev formák között, de átélhetően, elgondolkoztatóan április 25. a holokauszt mártírjainak emléknapjaként, április 16. pedig a kommunizmus áldozatainak napjaként megjelenjen a magyar oktatásügyben.Mindennapos kapcsolatban van Raj Tamás főrabbi a mai fiatalsággal, hiszen a Lauder Javne Iskola judaisztikai vezetője, péntekenként istentiszteletet tart, előtte a gyerekekkel, szülőkkel és tanárokkal Bibliát tanulnak.– Érdekes, hogy míg a hazai sajtóban nehezen tudnak személyeskedés és indulatok nélkül beszélni a hazai zsidóság közelmúltjáról és mai helyzetéről, az ön internetes honlapján a kérdések és vélemények között ennek nyomát sem találtam. Véletlen lenne ez, vagy tudatos közeledést jelent?– Fontosnak tartom a nyitottságot. Igaz, nem mindenki osztja ezt a nézetet, és ma még jelentős előrelépésről nem lehet beszélni. De az elmúlt tíz évnek köszönhetően ma már adott a lehetőség, hogy az ember önmagát, mint egy csoport tagját megélje, és annak is, hogy egymást jobban megismerjük és megértsük.– Miről kellene leginkább beszélnünk?– A holokauszt után nem történt számadás, önmagunkba tekintés egyik oldalon sem. Olyan világban éltünk több évtizeden át, amely mindenkit egy elképzelt, irreális egységbe akart kényszeríteni. Ennek érdekében széttörte, széttagolta a társadalmat, az emberek hagyományos, megtartó közösségeit. Az 1948 és 1990 közötti időben néhány fontos tudományos munkán kívüla zsidóságról nem jelentek meg könyvek, írások, amelyek a félreértéseket segítettek volna eloszlatni.– Mire gondol?– Többek között arra, hogy a magyarországi zsidóság is többszörös nyomás alatt volt. Nem ismert a vallásukat gyakorolni kívánók hátrányos helyzete. Jól emlékszem például arra, hogy nagyapám nem kapott munkát, mert szombatot akart tartani. Külön szorítás volt, hogy egyeseket, akik ragaszkodtak zsidóságukhoz, cionistaként megbélyegezték, s ez még a nyolcvanas években is büntetendőnek számított. Hogy mivel járt, személyesen tapasztaltam. Természetesen mindezt a szocializmus eszmeiségébe, retorikájába csomagolták.– Bizonyára sokszor találkozott a felvetéssel, hogy az ÁVH-s gépezetben, a Rákosi-rezsim felső vezetésében markánsan jelen voltak zsidó származású emberek.– Ez az alaphelyzeten nem változtatott. Csak a leplezésére szolgált annak, hogy az egyszerű zsidó emberek ellen eljárjanak. Az azonos származás a hatalmi körön belül sem volt „védlevél”, ha valakit el akartak tenni az útból. Ha nem lett volna a holokauszt, az említett éveket antiszemita időszakként éli meg a hazai zsidóság is. De ami a nagy tragédia után következett, mégis egyfajta felszabadulásként őrződött meg az idősebb korosztály emlékezetében. Hisz míg a vészkorszakban az egész közösség élete volt veszélyeztetve, az ötvenes években csak az egyes emberé. S ha valaki belépett a kommunista pártba, akár előbbre is juthatott. Ugyanakkor a kulturális értékek és önazonosság megőrzését illetően rendkívül erős volt a belső szorongás, rejtőzködés.– Milyennek látja ifjú tanítványait? Mennyire foglalkoztatja őket a múlt?– Őrzik a szorongásokat is, de életszemléletük, viselkedésük felhőtlennek mondható. Saját tapasztalataik határozzák meg véleményüket, és igen kevéssé hatnak rájuk azok az általánosítások, ha mondjuk a magyarságot valaki ma antiszemitizmussal vádolja. Ha megtanítjuk őket önállóan gondolkodni, felismerik, hogy minden általánosítás politikai és egyéb érdekek játéka. Ezért is tartanám nagyon fontosnak, hogy a magyarországi zsidóság történetét, az elmúlt ötven évet tekintve, minél előbb feldolgozzák.