A közös vád

Új politikai állatmese formálódik a baloldali ellenzék köreiben. Ezópus jövőbe láthatott, amikor megénekelte a farkast, amelyik azzal vádolja – a patak folyását tekintve – lejjebb álló ellenfelét, hogy összezavarja azt a vizet, amit maga már jócskán ihatatlanná tett. De annak a történetnek a humorral átitatott tanulságára, ami mostanában a szocialista és szabad demokrata nyilatkozatháborúban körvonalazódik, még a nagy mesemondó sem gondolhatott. Arról acsarkodik ugyanis – egymást vádolva ugyanazzal – a két párt, hogy a másik képes lenne szövetségre lépni a Fidesszel.Demszky Gábor, aki – szűknek érezvén a városépítő bőrét – képzeletben már kormányfőnek fújta föl magát, „országértékelő” beszédében azzal riogatta a nagyérdeműt, hogy a Fidesz és az MSZP választójogi paktumra készül, amelynek célja a kétpártrendszer kialakítása. Ezt később továbbgondolta, és fölsejlett előtte a nagykoalíció rémképe, amivel már önmagát is képes rettegésben tartani. Feltehetően félelmének tudható be, hogy képtelen volt eldönteni, kibe harapjon nagyobbat, az egykori barátba, vagy a jelenlegi ellenségbe, ezért egyformát próbált, ami meglehetősen megviselte fogsorát.Nem vette ezt jó néven Nagy Sándor, a szocialisták újsütetű frakcióvezetője, aki a bizonytalankodó szavazók sajtját akarja harsány dalaival megszerezni. „Az az érzésem, Demszky Gábor nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy pártja adott esetben a Fidesszel kössön koalíciót” – nyilatkozta legutóbb. Abban szocialisták és szabad demokraták egyaránt egyetértenek, hogy a másikon kívül a Fidesz a MIÉP-pel akar szövetségre lépni. A dolog pikantériája, hogy minderről a Lendvay utcában semmit nem tudnak, sőt, Kövér László nyilatkozatait figyelembe véve nem is akarnak tudni. Vagyis a Fidesz nem akar koalícióra lépni sem a szocialistákkal, sem a szabad demokratákkal, és kapaszkodjunk meg, a MIÉP-pel sem. Ilyenkor szokták persze mondani: a politikában soha ne mondd, hogy soha. A felsorolt lehetőségekről viszont nyugodtan állítható, hogy valószínűségük még akkor is rendkívül csekély, ha a jelenlegi ellenzéki pártok bármire képesek lennének a hatalom megszerzéséért.Kérdés persze, hogy miért értékelődött föl a legnagyobb kormányzópárttal kötött szövetség annyira, hogy már az ellenzéket sem foglalkoztatja más? Nyilván közrejátszanak ebben a közvélemény-kutatások legfrissebb adatai, amelyek szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy a választók nem úgy értékelik a kormány tevékenységét, ahogy azt az ellenzék lejárató mesterei szeretnék. Attól félnek tehát a most egymást hergelő baloldaliak, hogy kormányerőként kell számolniuk 2002-ben is a Fidesszel. Úgy gondolják hát, ha megvádolják a másikat a fiatal demokratákkal szövögetett képzeletbeli kapcsolatokkal, akkor a gyanú egyszerre sározza be mindkét megvádoltat a választók szemében. Ilyen jó véleménnyel vannak ők egymásról, az ellenfeleikről, no meg a választópolgárokról is. Az SZDSZ rémálmaiban az a baljós sejtelem is földerenghet, hogy be sem kerülnek a parlamentbe. Mindent megtesznek ezért, hogy a két nagyobbat lejárassák, talán hoz az akció némi szavazatmorzsát a konyhára. Persze mindez nem magyarázza azt a beteg gondolkodásmódot, ami szerint a Fidesszel kötött koalíció a politikai elvetemültség netovábbja lenne.Vajon miért volt elfogadhatóbb az MSZP–SZDSZ paktum 1994-ben? És vajon mitől lett egyszeriben szalonképes a milosevicsi magyar szélsőbaloldal, a Munkáspárttal való MSZP-s időközi választási együttműködés? Az európai szemmel elfogadhatatlan Kovács László–Thürmer Gyula kézfogó? Nem ássa-e alá minden álságos kritika jogosságát a két baloldali párt részéről az, ami mostanában a fővárosi önkormányzatban történik? (Ott például a MIÉP-pel szavaz együtt az SZDSZ.) Szintén Ezópus mondta, hogy a bűnre elszánt hitvány természet, ha tetszetős ürüggyel nem teheti, leplezetlenül is elköveti tettét. Várható tehát, hogy előbb-utóbb nem egymást, hanem magukat ajánlják majd Kovács Lászlóék és Demszky Gáborék a Fidesznek. Ebből viszont az a tanulság, hogy soha ne higgyünk annak, aki a magával teljesen azonos természetűeket vádolja azzal, amit – ha muszáj – legszívesebben maga követne el.